Az erdőügy nem sikertörténet (Az ankét pár további tanulságáról)

Nincs miért szépíteni például azon, hogy a közbirtokosságok jó része egyfelől a kedvezőtlen külső feltételek, az állami támogatások hiánya, másfelől a szakszerűtlen vezetés és belső széthúzás miatt csődközeli helyzetben vegetál, kétségbeejtő bukdácsolásnál nem egyéb, amit produkál, s emiatt könnyű prédájává válik a spekulánsoknak, minden rendű és rangú rablólovagnak, ki a székely osztatlan tulajdon vérén hízik.

Azért sem érdemlünk dicséretet, hogy az erdőtulajdonos egyesületek — tisztelet a kivételnek — jó része még meglehetősen erőtlen, és a kibontakozás lehetőségeit messze nem keresi oly hévvel, mint kellene.

Rendkívüli módon rontotta az érvényesülési lehetőségeket az, hogy a visszaszolgáltatásban az állami erdészetnek megfellebbezhetetlen bírói szerepe volt, nem sikerült igazából ellensúlyozni azt, hogy a magánosítástól kimondottan irtózott és idegenkedett. Ha az igazgatóság új vezetése véget kíván vetni annak a rossz viszonynak, mely eddig uralkodott a megyében, az igazán üdvözlendő.

Ahhoz azonban változtatnia kell egész munkastílusán, és választ kell adnia legalább egy égető kérdésre, mely különben az egész sikerpropaganda sekélyességére is fényt vet.

Miről van szó?

A minapi igazgatói nyilatkozat szerint az államnak harmincvalahány ezer hektár erdeje marad a megyében a privatizáció lezárultával előzetes számítások szerint. Itt nem csupán az az aggasztó, hogy mind ez ideig csak kilencvenvalahány ezer hektárt juttattak vissza jogos tulajdonosának — az erdős összterület 170 000 hektár körüli —, és továbbra is iszonyatosan lassan, kínos csigatempóban, állandó visszaesésekkel nő a magánszféra, hanem van még egy rejtély, melyről nem ártana végre fellebbenteni a fátylat.

Háromszéken valamikor egyetlen talpalatnyi föld sem volt állami tulajdonban. A maga harmincezer hektárja birtokában pedig az állam lepipál majd — pillanatnyilag is 80 000 hektáron gazdálkodik még — minden magyar és nem magyar, történelmi és történelmen kívüli családot és birtokost, grófot és bárót, zsidót és örményt, s ennek meg a szakhatósági hatalom birtokában a grófok grófjaként fog trónolni az idők végezetéig Háromszéken, kénye-kedve szerint szabva meg a játékszabályokat is.

Ezért mondom, enyhén szólva téved, aki úgy véli, a tények sikerpropaganda szolgálatába állíthatók.

Az ugyan elképzelhető, hogy az állami erdészet szerepet vált, és például a környezetvédelem összehangolójává vagy a támogatási rendszer közvetítőjévé lép elő, de ahhoz előbb a tulajdonjogi kérdések megnyugtató rendezése szükségeltetik, s ettől még távol állunk.

Az állami szféra és uralma létrejöttének feltárásához szakemberek, politikusok hozzászólásait várjuk. Amit én eddig hallottam — nem mindenki kérte vissza, amije volt, egyes családok kihaltak stb., az maradt az államé —, eléggé elkeserítő, de nem tűnik kielégítő magyarázatnak. A legutóbbi törvény teljes privatizációt ír elő, a baj tehát másban gyökerezik.