Elapadt tejfeldolgozás (Magánosítás honi módra)

Tárgyilagos beszámoló az Asztalos István volt technológusé, bár átüt rajta a keserű hang, melyet többszörösen is indokoltnak érzek. Miután évtizedeket áldozott a gyárra, legtermékenyebb éveit ott dolgozta le, mint oly sokan az utóbbi évtizedben a maguk munkahelyén, "jutalma" az lett, hogy még a nyugdíjkorhatárt sem érhette meg benne, hanem ún. korkedvezményes nyugdíjba kényszerült. Hogy ez mennyire előnytelen, és hogy legalább kétszeresen-háromszorosan is hátrányos, arról sokan regélhetnének. Legszebb férfiéveinek az erőfeszítései nem voltak elegendőek ahhoz, hogy a nyugodt öregkor felől kezeskedjenek, arról nem is beszélve, hogy megfosztották attól, amit különben megérdemelt volna: úgy tekinthessen vissza pályájára, mint aki kenyérkereseti lehetőséget testálhat utódaira. A gyár ugyanis, bár az épület áll, mára sehol sincs. Felszívódott a román ipari hanyatlás örvényeiben, eltűnt az időben, és legfeljebb egyesek emlékfoszlányaiban él.
A történet nem tanulságok nélküli.

Micsoda termékválaszték!
– A megyei tejfeldolgozók közül Barót volt a legelső, Szentgyörgyön még csak egy begyűjtőközpontocska állt, mikor a kézdivásárhelyit felépítették a keményítőgyár mellett. Én egy társammal Barótról jöttem át 1971-ben. Pár évig, amíg a szentgyörgyit felfejlesztették, a mienk volt a megyében a legnagyobb, 30–35 ezer literes napi feldolgozási kapacitással és kezdetben 103 alkalmazottal. Előfordult, hogy 60 000 litert is feldolgoztunk naponta. Felső-Háromszékről gyűjtöttük be a tejet, s volt belőle bőven. A friss termékek mellett gyártottunk többféle sajtféleséget, így exportra az olaszoknak több márkát: Tilsitet, Trapistát, Telemeát, Penteleut, Hollandit például, s gomolyatúrót a németeknek exportra. A Pora-féle cég – törökországi vállalkozás – innen vitte a "burdufot" (tömlőtúró) a németeknek. Ké­szítettük a fonott Halumit, amit az araboknak vittek, továbbá a 30-40 kilós Cedar sajtot, azt is arab exportra. Ezt egy olyan arab vállalkozó intézte, akiről azt mondták: úgy járt be Ceauşes­cuhoz, mintha haza ment volna. Ezenkívül a kézdi környéki üzleteket mi láttuk el tejjel, tejföllel, kefírrel, joghurttal, szánával, tehéntúróval. A tejet a kollektív gazdaságoktól, a három állami gazdaság tehenészeteiből gyűjtöttük, és sokat a magángazdáktól. Egy-két-három tehenet sokan tartottak, főleg idős bácsikák, mert abból éltek, számukra az hozta a pénzt akkoriban. Minden faluban működött tejcsarnok. A szomszédos gyárakban több ezer ember dolgozott, reggel özönlöttek az ingázók és a többiek, volt munkahely és kereset, ami piacot jelentett számunkra is. Ma sem egyik, sem másik, az árak is felugrottak.
Nem vitatom a fentieket, mert mást szeretnék firtatni. Mindössze annyit fűznék hozzá: az a fajta nagyüzemi termelés életképtelennek bizonyult, kényszeresen működött, s ezt nyilván alanyom is tudja. No de a tejgyár vesztét nem a téeszrendszer összeomlása okozta.
Kinyílik a világ
– Kezdetben Gergely Mihály volt a szentgyörgyi központ igazgatója, utána Benga – Isten nyugosztalja –, mikor ő átment a húsiparhoz, még ’89 előtt, jött helyette Ioan Bălan, aki addig főmérnök volt. A létszám közben felére csökkent, bár a termelés nem.
– Akkor versenyképesen érték meg a rendszerváltást. No de miért építettek le?
– Például, hátul, ahol a kompresszorok a hideget termelték, kezdetben négyen dolgoztak, később csak egy. Fűtőnk nem volt, mert a meleget hol a csavargyártól, hol az Amidontól (keményítőgyár) kaptuk. Tíz év alatt felére apadt a létszám. Nos, a rendszerváltáskor szakszervezeti elnök is lettem, és kezdeményeztem, szakadjunk külön Sepsi­szent­györgytől, legyünk önállóak. Mi abban az időben, még ’90 folyamán, testvérkapcsolatot alakítottunk ki a magyarokkal is, mégpedig a nagybánhegyesi tejfeldolgozóval. A kézdihez hasonló típusú gyár, ők idelátogattak, mi kimentünk hozzájuk, ők segítettek is minket. VKSZ-kádakat küldtek, dupla falúakat, melyekben csöveken bevezethető a gőz, pasztőrözni lehet bennük a tejet, és visszahűteni is. Termékcserében is megegyeztünk, mi hólyagba csomagolt gomolyatúrót ("burduf") vittünk ki, ők adtak volna vajat, ami nálunk hiányzott, mert azt Szentgyörgy gyártotta, tejport, túrórudit, egyebet. A gomolya azonban, sajnos, nem ment, nem ismerik a magyarok a juhtúrót, nem is fejik a juhokat, mert a juh keveset ad, olyan 60 decit egy fejésre.
Az önállósulási kísérlet
– A központi vezetés megneszelte, mire készülnek Kézdin, és vitába szállt a leszakadni készülőkkel.
– Olyan idők voltak, még lehetett volna lépni. Szavazáson múlott volna. Akkor történt, hogy Bălan megszólalt magyarul. Bokor volt a kézdivásárhelyi polgármester, ő is támogatott minket szándékunkban. Hatalmas készleteink voltak Cedar sajtból. Bukarestből jöttek a 16 tonnás kocsik, azokkal szállították. Helyes, mondta Bokor, legyen külön. No, de feljött Bălan vezérigazgató úr, és kijelentette: itt a raktárban nekünk is van sajtunk. Igen, feleltem, nekünk is van vajunk Szentgyörgyön. Mert a sok tejből, amiről itt a tejfölet leszedtük, a megyeszékhelyen készítettek vajat. A vitát nem ez döntötte el. Volt nálunk tizenöt kovásznai román kolléga a túrórészlegen, akik onnan ingáztak, napi tíz órát dolgoztak. Nagyon kelendő volt a túró akkoriban, Vasluiból, Botoşani-ból is hoztuk, mi is sokat gyártottunk. Nos, Bălan megbeszélte a fiúkkal, ha leszakadunk, így lesz, úgy lesz... A kézdiek egy része pártolta az önállósodást, mások a közön álltak, vagy ellenezték. Tanúm van rá, hogy Bălan magyarul beszélt. Mi azt terveztük, hogy az Amidonnal közösen létrehozunk hátul egy disznóhizlaldát, ők adták volna a törött búzaszemet ("borhot"), mi a savót. Nyáguly Ferenc igazgató benne lett volna. Két ember az egész hizlaldát el tudta volna látni...
Nos, a tervek végül füstbe mentek, az alkalmazottak közt széthúzás támadt, a központi vezetés felülkerekedett, a piac is megváltozott, a téeszek felbomlottak, apadt a tej, s a szentgyörgyi igazgatóság végül "azt mondta, nincs, miért a kézdi gyárat tartani, kaptak valami kárpótlást az emberek, és hazaküldték őket. Alig maradtunk egypáran" – összegezi Asztalos István.
A baróti gyárat nem áldozták fel, ott egy görög üzlettárs akadt, aki aztán fel is vásárolta azt, a kézdit viszont leépítették, hogy a központot menthessék. Alanyom úgy véli, kár volt:
– Ha leszakadunk, gyárunk életképes lenne a mai napig. Egyedül a vajazónk (és tejporunk) hiányzott, de ahhoz is olvasztóberendezést akartunk vásárolni Nagyszebenből, meg is egyeztünk, ebben még Bălan is benne volt akkor. Tehát mindenünk megvolt, a szakemberek is.
Végeladás
A gyár helyén, ami maradt, végül amolyan lerakat működött pár emberrel egészen 2000-ig, amikor is eladták a S’Mode konfekciós cégnek, melynek köszönhetően épületei különben felújítva, újrahasznosítva egészen csinosan festenek ma. Legalább nem jutottak a szomszédok székházainak sorsára. (A keményítőgyárat jórészt lebontották, a csavargyárnál siralmasabban kinéző romtelepe pedig nincs az egész környéknek.) No de mi lett a "szinte mindenre" alkalmas berendezés sorsa?
– Jöttek Szentgyörgyről emberek, akik szétbontották a drága inoxtartályokat, -kádakat, összevágták, és elvitték Csernátonba, ahol közben megvették a volt kollektív telephelyét. Talán szállítottak Bodzafordulóra is, ott is volt lerakat.
*
Ma Felső-Háromszéken nincs számottevő tejfeldolgozás, Asztalos István – azóta alapított kis túrógyártó cége pillanatnyilag beruházási okokból áll – úgy véli, lenne nyersanyaga és piaca is.
– Bár az eladást a pénzhiány akadályozná, és sokan szállítják innen a tejet, láttam, viszi a Covalact mellett baróti, brassói, bukaresti, sőt, szotyori cég is.
De ha némi támogatás érkezne a kis és közepes cégek vonalán, kisebb tejfeldolgozó, speciális termékre szakosodva, mégis talpra tudna állni a régióban, véli, s folytathatná a hagyományokat, mert kár lenne a szaktudást, tapasztalatot parlagon hevertetni.