Városkép óriásplakáttal (Kármentő)

A vita befejezetlen és eldöntetlen maradt, ám az érvek inkább amellett szóltak, hogy egy gyógyulásra váró társadalomban szükség van az avatottak hangjára, nem csak azért, mert szakmájuk, hivatásuk okán a művészek mindenképp megbízhatóbban tudják megítélni például azt, miként mutat majd egy újabb köztéri szobor ― egyáltalán, hogy melyik lenne az az elképzelés, amely méltó a városhoz; itt valójában azért időztek, mert évek óta nagy nyilvánosság előtt vergődik Szent György lovag a sárkánnyal ―, hanem azért is, mert sokan kifogásolták, hogy azokban a csimbókszerű bizottságokban rendszerint olyanok hoznak a városképet befolyásoló döntést, akiknek mindössze jogosítványuk van erre, szakértelmük kevésbé.

A városkép kérdése változatlanul időszerű, ugyanis most egyszerűen gusztustalan az a politikai óriásplakát, amely beborítja a Képtár egyik homlokzatát, s amelyről műkedvelő kampányszakértők azt gondolták, jogukban áll azt kibigygyeszteni egy sajátos, arculatformáló műemlék épületre. A városlakók jó ízlését, a lokálpatrióták apró aggodalmát seperték félre nyers gőggel azok, akik immár hivatásszerűen hiszik, hogy a cél szentesíti az eszközt. Szerintük Szentgyörgy Képtára vélhetően fel is áldozható az ideológiák oltárán. Régi idők buzgómócsingjait meghaladó, grandomán lélek, nagyravágyás, érzéketlenség?

Hogy örvendenek-e ennek művészek, műemlékpártolók, vagy csupán ízléssel megáldott polgárok? Kétséges. Hiszen enyhén szólva bizarr, hogy abba az elkötelezettségtől mentes térbe, amely képzőművészeti tárlatok, fotográfiák, legendásnak számító Médium kortárs művészeti kiállítások otthona, most egy politikai óriásplakát vásznán szüremlik be a látáshoz nélkülözhetetlen fény. Néhai Baász Imre kortárs művészeti központot álmodott Sepsiszentgyörgyre, s íme, az utókor kerti törpéi jó úton járnak: ha a szükség úgy kívánja, talán még Gyárfás Jenő festményeit is leakasztják a falról, és helyettük a szép új világba vezető jelszavakat függesztenek ki.