Az együvé tartozás ojtozi szimbólumai

Ez a névadás is annak a politikai szándéknak a visszaköszönése, amely Székelyföld keleti peremvidékeiről falvakat, községeket csípett le, hogy ezeket a moldvai megyékhez csapja. Erre a sorsra jutott a Gyimes-völgyi, tölgyesi települések közül több is, az Úz völgyében pedig Úz-telep Csíkszentmártonhoz tartozik ugyan, de a falujelző táblát a moldvai szomszédok ide-oda tologatva próbálják bekebelezni.
Ojtoz ezekhez képest maga is viselhetné a hűség faluja nevet, akárcsak a történelmi Magyarország nyugati határán lévő Sopron a hűség városa titulust, amelynek lakosai a trianoni elcsatolást népszavazással akadályozták meg. Oj­toz is ellenállt a moldvai kísértésnek, és Háromszéknél, azaz Ko­vász­na megyé­ben maradt, ekképpen ma Székelyföld legkeletibb települése.
Ojtozban eme adminisztratív-földrajzi helyzet miatt is különleges szerephez jutnak a hovatartozás, az együvé tartozás szimbólumai. Ilyen az első világégésre emlékeztető kőtömbös emlékmű, amelyre a soproniak ajándékaként az Ojtoz völgyének egyik sziklafaláról lerobbantott honvéddombormű másolata került.
Egy másik szimbólum, az ojtozi temp­lomkertben található emlékmű: tö­rött, megcsonkított székely kapu. Ez a gelencei Kelemen Dénes munkája. De szimbólumértékűek az egykori honvédlaktanya épületei, az ojtozi "deszkagyár" bejáratánál elhelyezett tankakasztó gúlák, a Mogyo­rós­tető felé szerpentinező út melletti, felrobbantott bun­ker maradványai, a Pittino Anselmo fogadó székely kapuja, s az egyik virágoskertben őrzött Hármas­halom-emlékmű, s ezek közé sorolhatom a Rákóczi-vár romjait is.
S a szellemi "emlékjelekről" még nem is szóltam. Orbán Balázs Szé­kelyföld leírásában részletesen taglalja az Ojtoz völgyének történetét. Tamási Áron Hazai tükör című regényében 1848–49-ig sóhajt vissza, művéből Bem, Petőfi, Gál Sándor, Tuzson János köszön ránk. Szabó József János ezredes-hadtörténész Az Árpád-vonal című könyvében taglalja a telep második világháborús történetét. Az Ojtoz-völgye a hadak útján című, harmadik kiadásnál tartó könyvemmel magam is ojtozi "emlékműállító" lennék, és hinni merem, hogy az egyik hódmezővásárhelyi–berecki segítséggel újraépítendő laktanyaépületbe tervezett katonatörténeti múzeum is létrejön.
De számomra jelkép értékű, a hovatartozást jelző az útszéli standok üvegburája alatti, celofánba öltöztetett kürtőskalács-, a kapuk előtti levert héjú pityókáskenyér-kínálat is.
A fő-fő településszimbólum az ezeket mintegy összegező Pittino Anselmo fogadó, a felújított Pittino-ház, az udvaron lévő pisztrángos tó, az ezt tápláló csobogó vizű kis patak, az új konferenciaterem és a vendéglátó létesítmény étel-ital kínálata.
Mindezek azt is jelzik a keletről érkezőnek, hogy itt valami más kezdődik: ez Székelyföld egyik romantikus keleti kapuja. Háromszék egyik tükre.
Az olasz kőfaragómesterre emlékeztető Anselmo épület tágas parknak kiképzett területén mintha erre idomították volna, egy apró lovacska, Piti köszönt és fogad. Király Izabella, a brassói Transilvania Egye­te­men második diplomáját szerző, itt pincérkedő kézdimárkosfalvi lány mondja a lovacska nevét, amelyet, nem tudom, a Pittino – Piti szavak egybecsengése miatt kapott-e.
Az Anselmo fogadó újabb menedzsere a sepsiszentgyörgyi Incze Réka, a háromszéki egyetem oktatója, környezetvédelmi szakember, egyben lovászmester is, hogyha helyesen használom ezt a kifejezést. Szóval, a Piti lovacskát a sepsiszentgyörgyi-fotosmartonosi hölgy kommendálta be a Pittino fogadóhoz. A gyerekek rajonganak érte, a szülők kimondottan érte is felkeresik gyerekeikkel a fogadót.
A hét kezdőnapján érkeztem az Anselmo fogadóhoz. A vendéglő üres. Egy csapat fehér ruhás gazda-asszony savanyúságot tesz el télire. Jókedvűek – kissé csodálkozom, hisz üres a porta –, szóvá is teszem, mire a válasz: hétfőn még a fű sem nő. Én eddig susztervasárnapként találkoztam hétfő jellemzőjével, de ez a meghatározás, "hétfőn még a fű sem nő", telitalálat. Aztán kiderül, hogy jó nyaruk volt, tele vendéggel.
Ojtoz ezzel az Anselmo fogadóval visszanyert valamennyit régi rangjából. Egykoron pezsgett itt az élet. Sósmezőn ennek az időszaknak az emlékeit már csak a székelyes építészeti stílus és a régi magyar temető őrzi, no meg a német hősi halottak emlékműve a teuton kereszttel a temető erdőkaréjánál.
Ojtoz főutcáján megállok az egyik kürtőskalácsos standnál. Vásárolok. Finom illatú kenyeret is. Fél szemmel a feliratra sandítok: KÜRTŐSKALÁCS – PÎINE. A kürtőskalácsnak nincs a román nyelvben megfelelője. Akárcsak innen nem messze Bálványosnak. Sej­tem, hogy az utcai árus román nyelven akarta kiírni a portéka nevét, hisz a kenyérkínálat esetében megfeledkezett a magyar megnevezésről. A kalácsos asszony elkaphatja a tekintetemet, mert máris mondja: tömegesen jönnek erre az Olaszországból, Spanyol­ország­ból hazaérkező moldovaiak. Jövet is, menet is vásárolnak kürtőskalácsot, pityókás kenyeret. És viszik Székelyföld keleti kapujának az ízét, aromáját, illatát, s az is jó, ha szavainkkal is barátkoznak, és azt is magukkal viszik.
A kisinyovi stadionban nem ezek írják ki a Gyűlölünk titeket mondatot.