Egy közösségi közember halálára

Több mint negyven évvel ezelőtt ismertem meg, amikor a bodvaji vaskohó első, a kevés pénz miatt olyan tessék-lássék restaurálásához hozzáláttunk. Erdei bolyongásaink során csodálkoztam rá az erdésztechnikus szakmai műveltségére, tájékozottságára, és ízes beszédére, előadói készségére.
Évek múltán, nyugdíjazása alkalmából Vadászemlékeim címmel megjelent – mintegy búcsúzásként – remek kis könyve. No­vellisztikus, balladás hangulatú visszaemlékezései elbűvölték a kötetben bóklászót. Egyetlen példa: a Kárpátok Géniu­szának és sleppjének vadorzó-vadölő gyilkolászásai elől éveken át bújtatott a Hargita rengetegében egy csodálatos szarvasbikát, eltessékelte a páratlan szépségű lényt a nagypénzű külföldi vadászok puskacsöve elől is, s akkor váltott engedélyt a maga számára az immár öreg állat elejtésére, amikor az a természetes elmúlás erdei csapására lépett. A Dél-Hargita erdeinek ura és parancsolójaként hagyta, hogy a "csodaszarvas" férfi-, majd öregkorba jusson, teljes értékű életet éljen, s mikor már trófeája nem villogtatta régi ragyogását, akkor fogta puskavégre, hogy agancsával idős társát maga mellett tudhassa, és testi maradványait ne a vadak hordják szét.
A történet s az elbeszélés módja Kriza János, Benedek Elek örökségéhez méltó.
Antal Jenő halála előtt a 300 éves köpeci szilnek Az Év Fája minősítés megszerzéséért beteg szívével is hadba szállt. Már ülőalkalmatosságot kellett a fa közelébe felállítani, hogy gyengélkedve is az emlékmentő fiatalok között lehessen. És most fizikai kilétében őt is utolérte a kikerülhetetlen kaszás. Elindul a porból lettünk és porrá válunk örök útján, és emléke ott lebeg, hite-lelke ott ragyog majd a Hargita napfé­nyében és holdvilágában, mert élete végéig a közösséget, az élő természetet szolgáló, ennek értékeit őrző-védő közember volt.