Minősíthetetlen ­minőségbiztosítás (Szóvá tesszük)

Esete válogatja, hogy a szerző, a kiadó, illetve a terjesztő jár-e jobban, de az ritkán fordul elő, hogy bebizonyosodjék, nélkülözhetetlen szellemi termékről van szó, hisz akkor minek vannak a tankönyvek? Kétségkívül, hasznos segédeszköz lehet egy jól megszerkesztett munkafüzet, gyorsítja a munkát, ezáltal több feladatot lehet megoldani, nem kell a kérdést is leírni, elég, ha a válaszban a hiányzó részeket kitöltik, kifestik a gyermekek. De ha ez a füzet többek között olyan badarságokat tartalmaz, hogy a baba szavunk három szótagból áll — a hiba nyilván onnan származik, hogy a román păpuşă esetében ez így van —, akkor ez nem segédeszköz, hanem égetni való szemét. Ráadásul a szóban forgó munkafüzetet, miként a matematikai és környezetismereti kiadványt is, kötelező meg vásárolniuk az óvodás gyermekek szüleinek, a hivatalos indoklás szerint azért, mert egyébként nem lenne más dokumentum, amivel igazolni lehetne a gyermek tudását, ha jönnek a minőségbiztosítási ellenőrök. Vajon eddig mivel bizonyították az óvónők, hogy jól dolgoznak? Nem az volt a leghitelesebb elismerés, ha a szülő elégedett volt gyermeke fejlődésével, és ha eljött az ideje, az előkészítő csoportból könnyen lépett az iskolába a kis nebuló? És ha így van, vagyis dokumentum kell, akkor miért tanulnak a háromszéki magyar gyermekek Suceaván, Ploieşti-en, Argeşben kiadott, helyben (hibásan) fordított füzetekből, miért nem írják meg magyarul azokat a segédeszközöket? Netán tényleg nem a segítés a cél? És ha kötelező ebből tanítani, miért kell megvásárolni? Tíz osztályig ingyenesek a tankönyvek, ennyi a kötelező oktatás, ami nem az első osztállyal kezdődik, hanem az óvoda kis csoportjával. Cáfolja meg, aki másként tudja.