Bűnös hallgatás

A Lábas Házról levett román trikolór és a kökösi emlékmű meggyalázásának párhuzamba állítása önmagában is eléggé beszédes, hűen tükrözi, miként értelmezik a nemzeti szimbólumokhoz való viszonyulást a romániai hatóságok: a piros-sárga-kék lobogó eltávolítását a legsúlyosabb pénzbírsággal büntetik, Gábor Áron sírjának levizelése viszont csak afféle ittas túlkapás az ügyészek szerint. A példákat tovább sorolhatnánk, hogy csak a közelmúlt történéseiből említsünk néhányat: hasonló magatartást tapasztaltunk a könyvtár-igazgatói versenyvizsgáról szóló ítéletben, a Székelyföld-tábla eltávolításáról szóló végzésben, de ide sorolhatjuk az illyefalvi címer esetét, amelynek leírásából kiiktatták a Székelyföld kifejezést vagy akár a Székely Mikó Kollégium visszaszolgáltatása ügyében indított bűnvádi eljárást.
Ebből is meglátszik, nem új keletű a jelenség, hanem az államnacionalizmus, a homogenizációs, asszimilációs gyakorlat továbbéléséről van szó, amely a legeurópaibb álarc mögül is minduntalan felsejlik valamennyi román pártban és megnyilvánul az állami szervekben. Antal Árpád jogos felvetésével is mindössze az a gond: maga az RMDSZ legitimizálja ezeket az obskúrus nemzetállami törekvéseket azzal, hogy jó ideje szinte valamennyi román kormánypárt "lojális" partnere. Pedig maguk is meggyőződhettek, feltétlen hűségük ellenére egyetlen román kormányerő sem bízott rájuk állami szempontból stratégiai fontosságú ágazatokat: Romániának nem volt és vélhetően nem is lesz magyar belügy-, külügy-, igazságügyi minisztere, a kulturális tárcát is csak fogcsikorgatva adták magyar kézbe, az elrománosítás egyik fő eszközének számító, a "hagymakupolás" honfoglalást lebonyolító ortodox egyház felügyeletét például kivonták az RMDSZ-es művelődési miniszter irányítása alól.
A szövetség azonban mintha nem venne tudomást erről. Hű ebként, büszkén őrködnek úgymond az ország politikai stabilitása fölött, s rágják a gazdáik által odavetett csontot – melyet éppen hallgatásukért kapnak.