Az elillant szeszgyártás nyomában (Magánosítási utófejlemények)

Volt szesz, nincs szesz
Korábban arra a következtetésre jutottam: "a szeszipart a balkörmű magánosításon túl a szesz feketekereskedelme buktatta meg, s a szeszmaffia ma is akadálytalanul űzi üzelmeit az egész országban. A feketepiacon féláron kapni bárhol szeszt, bármelyik faluban és városban, informális csatornákon terjed a féláron adott termék. A székelyföldi szeszipart padlóra küldő szeszmaffia részben régión túli, részben határokon túli kapcsolatainak feltárása várat magára, polipkarjai halálos szorításban tartják azt az iparágat, melyen a sajnálkozás hiánya éppúgy nem segít, mint a közöny sem." (Háromszék. 2008. május.) Leg­utóbb Herman Rosner, a kereskedelmi kamara elnöke nyilatkozott a privatizációs fonákságokról: a magánosítási szerződésben "nem kötötték ki, hogy továbbra is működtetni kell, és az adót fizetni. (Úgy tudom, azóta az inoxtartályokat, gépeket, minden berendezést eladtak ócskavasnak.) Szóval, feltételeket kellett volna szabni arra vonatkozóan, hány alkalmazottal működik, mennyit fizet be az államkasszába (persze, a piaci konjunktúra is beleszólhat, a konfekcióipart, láttuk, a kínai konkurencia taccsra teszi), de a menedzsmentet akkor is külön értékként kezelik. Mert hogyan jár el a külföldi befektetői társaság? Évekig megfigyeli azt is, hogyan működik a kiszemelt egység vezetősége. Lega­lább két-három évig tartják azt a vezetői csapatot, érdekeltté teszik a sikerben, és szép összeget ígérnek neki, ha eléri a kívánt paramétereket. A román állam nem tette meg, hogy a vásárlótól az árként kifizetett összeg mellett hozzáértő menedzseri csapat meglétét is megkövetelte volna." (Háromszék. 2010. szept. 29.)

A feketepiac polipkarjaiban
A gyár és az élelmiszeripar tájainkon oly érthetetlen csődje fölött a közvélemény máig sem tudott napirendre térni, de azóta csend honol a jobb sorsra érdemes üzem körül. Hát­só kapuján autókat látni ki- és bejárni, oda mintha visszaköltözött volna az élet és termelés. Mi történt hát máig a megmaradt aktívák értékesítése körül? – kérdeztük az udvarhelyi Tamás László felszámolóbiztostól, aki évek óta dolgozik a "romeltakarításon". Bocsássuk előre: a privatizáció 2000 körül fejeződött be, akkor került az üzem Erdély Ede és üzlettársai érdekeltségébe, a hitelezők 2004-ben kértek csődeljárást, mert fizetésképtelenné vált. A sajtó kimerítően részletezte a hajmeresztő pénzügyi machinációkat, melyek a felelősök perbe fogásához vezettek.
– A cég a legtöbbel a megyei pénzügynek tartozott, adók, illetékek, 300 milliárdnál több akkori lejjel. Ez főleg úgy gyűlt fel egyharmad részben még a magánosítást megelő­zően, hogy a zárjegyek elrendelésével együtt új jövedéki adót vetettek ki. Utólag a helyzet súlyosbodott. Elenyészőnek nevezhetem eme összeghez képest azt a négy és fél milliárdos adósságot, mellyel a banknak tartozott. A másik probléma az volt, hogy szeszt utoljára gyakorlatilag 1998–99-ben főztek, utána már csak feldolgozás és palackozás folyt.
Hogy némi rálátást nyújtson a gyártási folyamatra, a szakember elmondja: az uzoni szesz kukoricából készült, ezért is volt kiváló minőségű. A visszamaradó malátát a mezőgazdaságban értékesítették, mint takarmányt, mégpedig főleg a szépmezői állami gazdaság tehenészetében.
– Jött a válság, a nyersanyagárak stb. ha­talmas emelkedése, és a gabonából történő szeszelőállítás veszteségessé vált. Övön aluli ütést mért az iparra az illojális konkurencia, a csempészett szesz feketekereskedelme. Emlé­ke­zetesek a Suceava és Botoşani környéki botrány fejleményei, az történt, hogy az ottani szeszt papíron kivitték külföldre, az állítólagos exportért visszaigényelték az áfát, a terméket pedig feketén eladták itthon. A törvényességet betartó – és Uzon ide tartozott – szeszipar válságának ez volt a gyakorlati oka. Az Erdély-csapat már kissé megkésve lett tulajdonos. Különben a szesziparban az önköltség és az eladási ár között sajátos arány áll fenn. Amikor például 5800 régi lej volt egy liter előállításának önköltsége, a jövedéki adóval és az áfával stb. együtt 70–80 ezerre duzzadt fel az eladási ár, ezért amikor feketén 50 000-ért is hozzá lehetett jutni, a különbség behozhatatlan hátrányba taszította a szabálytisztelő gyárakat. Az állami szerv elrendelte ugyan a felügyeletet a nyersanyag-beszerzéstől a végtermékig, de ahol a feketézésben majd mindenki benne volt, ott kijátszották azt. A szeszt papíron kivitték, a ciszterna kiment, az exportpapírok megvoltak, de az áru a határon nem ment át, bent értékesítették a feketepiacon. Hogy az miként folyt, mennyire akadálymentesen, azon érdemes elgondolkodni. E feketekereskedelemmel persze sem Uzon, sem más nem tudta felvenni a versenyt.
Mint köztudott, Székelyföldön ma egyetlen szeszgyár sem működik, még az uzoni előtt leállt a krumpliból dolgozó csíkszentsimoni, megyénkben pedig csődbe jutott a málnási likőr-, de még a Zalánban épített ultramodern új gyár is, melyet tulajdonosa háromszor vásárolt vissza a három csődeljárás során, de ma sem termel. A csődkörkép különben országos méretű bukásra vallana.
Hogy a szesz feketekereskedelme mennyire behálózza az egész országot, s hogy az azt fenntartó érdekszövetség nem akármilyen erővel bír, felmérhető abból, hogy a valamikori román szeszipar ma a padlón van, s hogy a száz évnél régebbi hagyományokra visszatekintő székelyföldi tíz éve úgyszólván nincs, megsemmisült. Egy olyan régióban, melynek mezőgazdasága azóta is helyi feldolgozók után kiált!

Menteni, ami menthető
Az uzoni üzem fizetésképtelenségének beálltát követően előbb végrehajtás kezdődött, az alkalmazottak és a hitelezők egy­aránt kérték, Tamás úgy tudja, a berendezés jó részét akkor adták el. A tulajdonképpeni csődeljárás ezt követően indult be.
– Részben a személyzet elmaradt béreit is én fizettem ki. A csődeljárás kezdetén hatalmas bedöglött készáru-készleteket találtam. Az a mai napig is megvan, 2005-től mostanig lehetetlen volt megoldást találni rá, nekem is csak az utóbbi időben sikerült, amióta a vám- és pénzügyőrség egy minisztérium alárendelt­ségébe került. Hogy késztermékről van-e szó? Arról, bár még nyersszesz is maradt. Az 87 fokos, az abból készült aromásított italok már gyengébbek – sokféle készült, és nagyon megbecsült márkát képviselt –, viszont eladhatatlanoknak bizonyultak, mert 2004-től már nem volt meg hozzá a speciális pénzügyi engedély. Közben persze a szavatosságuk is lejárt, emiatt végül a megsemmisítés maradt egyedüli megoldásként, és hogy amit lehet, mint köztes terméket üzemanyagba keverve hasznosítjuk. A készletek felmérése után rátér­tünk a többi vagyonrész értékesítésére. Először összeírtuk, értékbecslésnek ve­tettük alá a vagyont, összeállítottuk a hitelezők jegyzékét. Újraszervezéshez, amit a 2006/85-ös törvény megenged, 2005-ben még nem folyamodhattunk. Nem is lett volna esélye igaz­ság szerint, ahhoz kellenek bizonyos mutatók, tartalékai sem voltak, hogy átszervezhe­tő legyen. Felleltároztuk tehát a vagyont, fel­ér­tékeltük, és megkezdtük az értékesítését. Amennyi pénz bejött, abból először a kurrens költségeket fizettem ki, ahogy a törvény megszabja, a bérszerű követeléseket, utána az ál­lami költségvetés felé a tartozásokat.

Felbontás
– A szesz- és keményítőgyár két funkcionális egységre volt bontható. A hátsó keményítőrészlegen még utóbb is történt fejlesztés. Értékesítéskor nekem már indulásból kell számolnom azzal, hogy felbontom az egészet, ha egyben nem veszik meg, de lehetőleg úgy, hogy a működőképességé­ből valamit átmentsek. A hátsó részen álltak a hatalmas pakuratartályok, mivel gáz hiányában azzal fűtöttek. Nos, megjelent egy brassói cég a liciten, mely aszfaltforgal­mazással foglalkozik. Megvette e hátsó részt, a tartályokat ugyanis kiválóan fel tudta használni az aszfalt folyékony állapotban tartására, azok ugyanis gőzzel melegíthetők. A következő licitre pedig eljött a régi tulajdonos, Erdély Ede, és bejelentette igényét az első részre.
– Ez aztán a meglepetés. Annak funkcionalitása persze már nem volt meg.
– Úgy van. Mondtam, rendben, de hogy a tisztaságához ne férhessen kétség, a licitet a pénzügyigazgatóságon a hitelezők jelenlétében tartottuk meg. Gabonaraktárak maradtak még, azok hosszú pereskedés után most kerültek vissza a szeszgyár vagyonába, to­vábbá a derítőállomás egy része és pár fúrt kút vár még értékesítésre.
Tamás úgy tudja, a "drága inoxfelszerelést" még korábban, a volt munkaadójukat perbe fogó alkalmazottak bértartozásainak törlesztése fejében adták el a végrehajtás során. Azok az épületek, ahol a szeszfőzés folyt, üresek, onnan munkás és gép azóta úgyszólván elpárolgott. Nagy csend is honol e részlegen, hátul az aszfaltszállító kocsik viszont ki-bejárnak, mi több, újabban a tulajdonos valami fejlesztésen töri a fejét, melynek mibenléte még nem nyilvános. Kérdésre alanyunk elmondotta, hogy tudomása szerint a volt alkalmazottak kárpótlásban nem részesültek, azt kollektív szerződésük nem írta elő. Egy másik tétel nemrég talált gazdára.
– Az idén még negyven lakást tudtam eladni, melyek a cég birtokában voltak. A kilencvenes évek elején vásárolta a gyár, s utóbb a szerződést megtámadta a helyi ta­nács. Felbontania azonban nem sikerült azokat, s a lakásokat a lakóknak adtuk el. Akadt volna pedig, aki egyben megveszi, de ezt választottam.
A volt uzoni szeszgyár tehát befejezte földi pályafutását, ami marad belőle, az nagyjából átesett az új tulajdonváltáson, és egyelőre bizonytalan, milyen hasznát látja a birtokos és a település, egy esetleges befektető számára alighanem inkább mint ipari parki infrastruktúra jöhet számításba. Bukása, valamint társai csődje és az évtizedes szünet, mely eme ágazatban a termelés folyamatosságát megszakította, remélhetőleg nem pecsételte meg végleg a székely szeszipar sorsát, s arra is a feltámadás vár egy kedvezőbb konjunktúrában.