Megszámláltatunk, majd régiókba soroltatunk... (Határhelyzetek)

Elsőként a népszámlálást említem. Úgy tűnik, legalábbis a sajtóinformációkból azt hámozhatjuk ki, hogy jó úton járunk. A magyar politikai csoportosulások mindenike, az egyházi és civil szervezetek és testületek meghatározó többsége egységesen állást foglalt amellett, hogy a népszámlálás csapdahelyzeteit, amelyek a hazai magyarság megosztását eredményeznék, s a közigazgatási, oktatási és kulturális intézmények nyelvhasználati jogainak érvényesítését veszélyeztetnék, úgy tudjuk kiiktatni, ha magyar nemzetiségűnek – a félreértések elkerülése végett: "maghiar"-nak, és nem székelynek, "ungur"-nak, csángónak, magyarörménynek stb. – valljuk magunkat. Az itt-ott fel-fellobbanó "székelykedés" egyébként szimpatikus hevületének, a Csaba királyfi népére, Csillagös­vényre, a hunokra, miegyébre utaló származáselméleteknek a csodálatos szépségű és értékű regékben, mondákban, legendákban van a helyük, nem pedig a népszámlálási íveken. Nincs és nem lesz székely nyelv, csak székely nyelvjárás, gyerekeink magyar egyetemre járnak, magyarul beszélünk és magyarul akarunk szólni elöljáróinkhoz, s a történelmi magyar egyházakat hisszük, tudjuk és akarjuk a magunkénak.
A népszámláláshoz és ennek eredményeihez szorosan kapcsolódik az egyre többet emlegetett régiósítás. Nos, ebben a kérdésben több a csapdahelyzet, nagyobb és végzetesebb a veszély. Egyik legújabb, a román pártok részéről felröppentett területi-közigazgatási beosztási ajánlat egy, a gyakorlatban a 60-as években már kipróbált és most újra felmelegített javaslat, hogy az egykori Háromszék és Szeben megye tartozna újfent Brassóhoz, és Háromszék nélkül csonkán-bonkán létrejönne Hargita és Maros megye egy részéből a "Székelyföld" régió.
Mielőtt tovább lépnénk, szögezzük le: ezzel az elképzeléssel újra belebotlunk a legdurvább, a székelyföldi magyarságot megosztó, egy adott közigazgatási-gazdasági, kulturális régión belüli számbeli és számarányos jelenlétünket súlyosan sértő szándékba.
Ebből a csapdahelyzetből azért problematikusabb a kilábalás, mert: a.) a régiósítási kérdésben nem érzékelhető a székelyföldi magyarság olyan szintű egysége, mint amilyen végre a népszámlálás mikéntje során kirajzolódik. A pártok némely korifeusai egymás lejáratásán munkálkodnak nagy sikerrel, ahelyett, hogy minden magyart és nem magyart, bárhol is éljen, arra készítsenek föl: Székelyföld egységét semmi áron fel nem adjuk, semmiképpen sem alkuszunk, és nem engedünk a 48-ból. b.) Az egység hiányára ráépül bizonyos gazdasági körök és érdekeltségek brassói kötődése és vonzalma. Újra lábra kapnak majd azok az "érvek", hogy Székelyföld egymagában képtelen eltartani önmagát, mert a gazdasági ereje ilyen meg olyan. Brassó jelenléte térségünkben máris igen erős, gondoljuk csak végig, hányféle hivatal, intézmény központja Brassó, amelynek vonzásköre térségünkre rendkívüli, és kézenfekvő az a példálózás is, hogy ez a régióközpont mennyivel alkalmasabb, mint a jelenlegi gyulafehérvári köldökzsinór, és még mindig megfelelőbb, mint a 20-as évek Bucsecs kultúrzónája, amelynek az volt az "előnye", hogy nyíltan kimondták: bennünket végérvényesen el akarnak tüntetni. (Aki nem hiszi, olvassa el a dálnoki iskola kisharangjának köriratát, amellyel ploieşti-i "felmenőink" az "elmagyarosított román testvérek" ranggal tisztelnek meg bennünket.)
Jómagam nem passzív szemlélőként éltem végig Brassó igen áldásos románosítási szándékát. Ezt a számunkra szimpatikus Gheorghe Scripcaru személyisége sem tudja ellensúlyozni, akiben a Gândul lap szerint megbíznak, hogy majd sikerrel lobbizik köztünk a Brassóhoz csatolás előnyeiről.
Az 1968-as megyésítést megelőzően késhegyre menő harc folyt Székelyföld egyben tartásáért. Ebben a kérdésben a sepsiszéki vezetés megosztott volt – tisztelet a kivételnek –, Felső-Háromszék rendkívüli egységről tanúskodott, óriási felhajtóerőt tudott mozgósítani a brassói bekebelezés kivédésére. (Ebben a kérdésben tessék konzultálni az idős tanügyiekkel és a lelkészekkel, akik a tömeges tiltakozás élére álltak.) Csík a maga dolgával volt elfoglalva, azzal, hogy hol legyen a megye székhelye. Ismerek akkori csíki főembert, aki "eladott" volna bennünket, csak Csík-, Gyergyó- és Udvarhely "egyben maradjon", és Szereda legyen a megyeközpont.
A dolgok ebben a formában is ismétlődhetnek. A pártokon, az egyházakon, az adminisztrációban dolgozókon, a civil szervezeteken, a véleményformáló értelmiségieken múlik, hogy képesek lesznek-e tömegmozgalommá terebélyesíteni a Székely­föld egységének megteremtéséért vívott küzdelmet, vagy Székelyföld megszűnik az erdélyi magyarság belső anyaországa lenni, a szórványosodás felé sodródik, majd elcsángósodik, és majd nem nyelvükről, kultúrájukról fogják megismerni maradékainkat, hanem az egymást marva rágó egyedek összeférhetetlenségéről.
Az autonómiáról való napi imamalmi kukorékolás, a meglévő politikai alakzatok kölcsönös kiközösítése, a folyamatos "rablópandurozás" – rajtunk kívül mindenki tolvaj, gazember, áruló – a széthúzásos dagonyázás politikai posványa. Székelyföld egységét sem megőrizni, sem autonómiát teremteni nem alkalmas ez a mocsárvilág s ennek tenyészete.
Olyan emberekkel kell egységes Székelyföldet és székelyföldi területi autonómiát teremteni, amilyenek vannak.
A modell megvan a cselekvésre: a népszámlálás alkalmával ebből is vizsgázunk.