Karatovisok (Kármentő)

Szülők és gyermekek ujjongtak egy-egy földreterítés láttán, vélhetően többen ismerték a mozdulatokat, azok sorrendjét, sőt, a mestert is, legalább névről. Ebből az én nemzedékem kimaradt, minket óvodában nem tanítottak karatézni. Akkoriban a népi gyermekjátékok voltak divatban, nagycsoportban a néptánccal is ismerkedtünk, de a küzdősportokról nem is hallottunk. Össze-összekaptak ugyan a fiúk, verekedtek is, mi, lányok pedig szurkoltunk szívünk velünk egykorú, négy-öt éves választottjának, amiért mindannyian meg is kaptuk a büntetést. Akkor még nem tudtuk, hogy létezik olyan "verekedés", ami nemesít, fejleszti a figyelemkoncentrációt, erősíti az állóképességet, és önvédelemre is alkalmas. Lám, ennyivel is okosabbak az utánunk jövők, a kommunikáció fejlődésének köszönhetően megismerték a japánok mozgáskultúrájának egy igen értékes szeletét, és máris alkalmazzák óvodától nyugdíjaskorig.
Mondták az óvodaavatón, azért hívták meg ama híres karatékákat, mert a gyermekek és szülők körében egyre népszerűbb ez a sportág, fizetnek, hogy ismert karateedzők tanítsák őket. Jó ez a szabadon választott (és fizetett) önfegyelmi gyakorlat, csak nehogy átessünk a ló túlsó oldalára, és a székely ruha helyett a fehér ing-gatyáról higgyék gyermekeink, hogy az a mi hagyományos népi viseletünk, és a Lánc, lánc, eszterlánc helyett csak a szigorú parancsszavak vésődjenek emlékezetükbe. Szü­lők és pedagógusok felelőssége, hogy a mérleg merre billen. Mert lehet akármennyi testi-lelki erő és tűz a karatesportban, nem helyettesítheti azt a tüzet, ami úgy hangzik: "Tüzet viszek, ne lássátok, ha látjátok, se mondjátok, ég, ég a ruhátok."