A hétvége hírei

2011. október 31., hétfő 06:08
leopold
1036 hozzászólás

egy szekely melle meg egy kell es azok elintezik egymast.

2011. október 31., hétfő 06:54
mirke
2733 hozzászólás

Akárhogy számolok nem jön ki a 36 ! 19+9+2= 2o .Hányan vagytok húszanlúdak ?A többi 16 kiféle-miféle , kefél-e?

2011. október 31., hétfő 08:11
lacafaca74
2661 hozzászólás

Elég szánalmas volt nézni az este a Duna TV-n a kettejük konfrontációját. Szép üzenet a magyarságnak hogy lám a székely milyen összetartó nép. Szégyelltem magam a helyükben, olcsó, ócska fölösleges színjáték volt az egész, röhöghettek a román tanácsosok a markukba.

2011. október 31., hétfő 09:07
malmos
1228 hozzászólás

Igen lacafaca és akkor mit javasolsz,hogy értsenek egyet és lopjanak együtt?

2011. október 31., hétfő 10:06
lacafaca74
2661 hozzászólás

Nem malmos, de undorító már ez az egész.

2011. október 31., hétfő 10:09
janoska44
740 hozzászólás

A nagypofaju RMDSZ-es,alkonyat ellok,mar izgatottsagukban viselkedni sem tudnak,hogy mi is lessz a sorsuk vallasztas utan,hat lelepes a porondrol.

2011. október 31., hétfő 10:17
Andris
70 hozzászólás

mirkének:
"harminctagú Hargita Megyei Tanácsban 19 RMDSZ-es, 9 MPP-s és két szociáldemokrata "
ez nem 36, hanem 30, és ugyanennyi a 19+9+2 is, szóval sem nem húsz :)
reggeli kávé megvót a számolás előtt? :) Bár ma hétfő van....

2011. október 31., hétfő 10:24
nonsens1
560 hozzászólás

Az én szerény véleményem,Borboly ,ha művelt embernek tartja magát,akkor haladéktalanúl bocsánatot kell kérnie Árus Zsolttól,függetlenül attól,hogy igaza van vagy nincs igaza Árusnak.Amit Borboly tett,az egy tanácstag tekintélyének a sárba taposása.Szégyelem magam helyettük is.Szidjuk a román politikusokat,műveletlenségük miatt,és a végén kisül hogy mi még olyanok se vagyunk.Röhöghetnek a bevándorlók az erdélyi magyarság képviselőin.

2011. október 31., hétfő 12:17
Kheops
814 hozzászólás

Szanalmasok vagyunk!A dimbovita-parti politizalasbol ennyit tanult az udmr?

2011. október 31., hétfő 14:59
Marburg
350 hozzászólás

Most a sok naiv ember ossza azt amit már 2o éve már láttam.Kheops ,én nem vagyok a vagyunk -ba benne

2011. október 31., hétfő 16:03
csacsi
311 hozzászólás

Én sem

2011. október 31., hétfő 16:09
Kheops
814 hozzászólás

Persze,senki sincs benne!Benne vagytok nyakig,akar tetszik ,akar nem!Felteve,ha magyarok vagytok,sok alszent templomajto!

2011. október 31., hétfő 17:40
PityiPal
1632 hozzászólás

Te Mirke, olvasd már el figyelmesebben a cikket!
Hát...biztos, hogy kefélnek, mert meg vagyunk b...va!Hátból, tulipánnyelű tőrrel!

2011. október 31., hétfő 18:27
Ferencz
2983 hozzászólás

....a többi 6....

2011. október 31., hétfő 20:40
doboa61
1854 hozzászólás

Ezt érdemes elolvasni, mert elhangozhatott volna Sepsiszentgyörgyön vagy bárhol a Kárpát-medencében:

A magyar Parlament Elnökének ünnepi beszéd Sao Pauloban

Szent Imre Kollégium, 2011. október 23.
„Búcsúra bocsánatot kértünk egymástól: ő azért, mert otthon maradt, és én azért, mert elutaztam.”
Tisztelt Ünneplő Egybegyűltek! Tisztelt Brazíliai Magyar Barátaim!

Márai Sándor búcsúzkodott így kedves barátjától ama drámai nap előtti éjszakán, amikor végleg elhagyta szülőhazáját. Alighanem a magyar emigráns irodalom legfájdalmasabb mondata volt ez, hiszen százezrek válhattak el egymástól valahogy így az elmúlt száz-egynéhány esztendőben Magyarországon: 1890-ben vagy 1920-ban, 1945-ben vagy 1956 telén. Az egyik magyar elmegy és bocsánatot kér a másiktól azért, mert elmegy. Londonba, Párizsba, Zürichbe, Torontóba, Clevelandba, Sydneybe vagy éppen Sao Pauloba. A másik magyar marad, és bocsánatot kér az elmenőtől azért, mert otthon marad Mátészalkán, Miskolcon, Kolozsvárott, Székelyudvarhelyen, Szabadkán, Kaposváron, vagy éppen Budapesten. A két magyar beszélgetésében benne van az egész XX. századi magyar szenvedéstörténet.

Hány ezren, hány százezren búcsúztak így egymástól magyarok? Bizony, ilyen volt a világháború utáni Magyarország is: az elmenekülőt és a maradót is kivetette magából. Ez volt a vesztes, szomorú, megkínzott Magyarország, amely csak nevében élt és csak nevében hasonlított önmagára. S talán még azokban az emberekben, akik hittek benne. Akik meghurcoltatva, hazugságokba kényszerítve, akár elmenekülve, akár maradva megőrizték a szívükben. Így magyarok és magyarok között akár sok ezer mérföldes távolságból is közös maradt a honvágy: a vágyakozás az igazi haza után.

Aki elment, a hazától, a szülőföldtől búcsúzott el. Aki maradt, a szabadságtól. Volt hát mit megőriznünk és átmentenünk egymásnak. Az anyaországiak vigyázták a földet, a haza fizikai valóságát, a mindig hűséges földrajzi Magyarországot. A távolra vetődöttek pedig az erős, büszke és szabad lelki Magyarország reményét.

Mondják: búcsúzni olyan, mint egy kicsit meghalni. Magyarország is minden elbujdosott fia után egy kicsit meghalt, lelkéből valami végérvényesen kiszakadt. 1956 októberének szétszórattatása után pedig minden egyes kiszakított honfitárs megannyi, újra és újra magát ismétlő, “egyszemélyes Trianon” volt.
A levert forradalommal a szabadság is odalett. Mint a sietősen bőröndök mélyére rejtett, félve ruhák bélésébe varrt titok, úgy hagyta el Magyarországot. Az 1956 utáni nemzedéket, a mi nemzedékünket pedig felejteni nevelték. Talán ezért is olyan csodálatos élmény látni, hogyan készültek Önök 1956 megünneplésére.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Sao Paulo-i Magyar Barátaim!
A hozzám hasonló idelátogató, messziről jött magyarnak az első gondolata talán ugyanaz, ami nekem az Önök ünnepi készülődését látva. Október 23. az egyetlen olyan nemzeti ünnepünk, amelynek gyökerei régebbre nyúlnak vissza, amelynek hagyományai gazdagabbak itt, a tengerentúlon, mint otthon, Magyarországon. Tudjuk az okokat. Az ide érkező és itt menedékre, otthonra lelő magyarok magukkal hozták, féltett kincsként őrizték a lelkükben emlékeiket, és nem felejtették Tildy Zoltán 1956 sűrű napjaiban, a rádióban elhangzó szavait:

„A magyar nemzet előtt kijelentem – és az egész világ előtt –, hogy ezek a fiatalemberek, katonák és munkások, akik velünk harcoltak, nemcsak érdemesek az 1848-as márciusi ifjak nevére, de túltettek 1848. március 15-én hősi harcukkal.(…) Amit a magyar nemzet tehet, az az, hogy azt a napot, amikor a küzdelem megindult, nemzeti ünneppé nyilvánítja a hősi harcok emlékére.”

Köszönet érte Önöknek. És köszönet Brazíliának is a mai együttlétünkért, hiszen az itt élő, vendég- és igazságszerető emberek jóindulata kellett ahhoz, hogy Önöket és az Önök szüleit lassan közel fél évszázada befogadják, miként ahhoz is, hogy ma itt együtt lehessünk. Az itt élő emberek eltökéltsége és jelentős áldozatvállalása nélkül ugyanis talán még ma is orosz megszállás alatt, szocializmusnak csúfolt rendszerben élnénk: egy olyan rendszerben, ahol a szabadság és demokrácia hívei csak hazájukon kívül lelhetnének otthonra, otthonunkban pedig száműzetés várna rájuk.

De köszönet illeti Önöket az itt nyújtott teljesítményükért, helytállásukért is, és nem utolsósorban azért, hogy vérfrissítés nélkül, itteni lakóhelyek közötti óriási távolságok, egyes országok belpolitikai viharai ellenére is évtizedek óta ápolják anyanyelvüket és kultúrájukat.

Megtiszteltetésnek tartom, hogy a több mint 60 éve alapított Szent Gellért Apátsághoz tartozó Szent Imre Kollégiumban ünneplünk, egy olyan intézményben, amely megbecsülést szerzett a magyaroknak a brazilok körében is. Ismert, hogy az ország korábbi elnöke is ennek az intézménynek volt a diákja.

Ám számomra talán az mutatja legjobban, milyen elismertsége van a magyaroknak itt, hogy október 23-át „Magyarország Napjaként” megünnepli Sao Paulo város és Sao Paulo Állam törvényhozása is. Ez a város egyik terét is elnevezte a Magyar Nép terének, amelyet a honfoglaló Árpád fejedelem domborműve díszit. Ezt a megbecsülést Magyarország az Önök segítségével érdemelte ki, mert az 56-ban ide érkező menekültek példát mutattak összetartozásból és hazaszeretetből.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim, kedves Sao Paulo-i Magyarok!
1956. október 23-án élt a magyarokban a remény, hogy létezik egy másik, egy szabad, független és gyarapodó Magyarország, ahol az emberek nem rettegnek a besúgástól, hanem bizalommal fordulnak egymás felé. Nem az irigység, hanem a másik sikere feletti öröm, nem az osztályharc, hanem a szeretet tölti el a lelkeket.

Hosszú harc volt ez, és évtizedekig úgy hittük: elbukott. És talán azt is gondoltuk róla, felesleges, sőt, egyesek szerint szégyellnivaló is, de végül, 34 év múltán, a szovjet hódoltság megszűntekor, Magyarország újjászületésekor beteljesedett Márai Sándor versének jóslata:

„Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.”
Kedves Barátaim!
Ma már nem csak az 1956-os szabadságharcra való emlékezés jogát szereztük vissza. Az is megadatott, hogy úgy tudunk erre a történelmi, drámai megfogyatkozásra is tekinteni, mint ami végső soron erősebbé és gazdagabbá tett bennünket.

Mert azok, akik kiszakadtak a szülőhazájukból, saját magukkal együtt a nemzetből is elmenekítettek egy darabot. És ezzel a térképet meghazudtolóan hatalmassá tettek egy kicsinek mondott országot, amely ma lélekben, hódítás nélkül is Buenos Airestől Zürichig, Sydneytől Sao Paoloig ér.

Egykori fájdalmunk ma az egyik legnagyobb kincsünk: magyarok élnek a világ minden égtája felé. Ha úgy tetszik, ez a mi különös flottánk: milliónyi magyar „hajó” nemzetközi vizeken.

Kedves Barátaim!
Tudjuk jól, hogy mit mondott az Evangéliumban a Mester a tanítványoknak: „ha ketten vagy hárman összejöttök a nevemben, én ott leszek veletek.”

Valahogy így van ez a hazával is: ahol magyarok ketten-hárman összejönnek, mindjárt ott érződik az egész Magyarország, mindjen színével, minden ízével, és minden erejével, hiszen mutassanak az amerikai kontinensen egy olyan zugot, ahol ne találnák legalább két-három olyan embert, aki magyarul álmodik. Ezért vagyunk most itthon, Önök között, sok ezer kilométerre otthon, vagy innen nézve: sok ezer mérföldre az anyaországtól, ezért érezhetjük magunkat itthon Önök között.

Magyarország tehát kétséget kizáróan határtalan. A térképeken talán nem. De minekünk, akik nem rajzoljuk a térképeket és határvonalakat, hanem élünk bennük, nekünk: egészen biztosan.

Kedves Barátaim!
A magyarság történelme során mindig elérkezett az a pillanat, amikor új, mélyebb összefüggésben jelentek meg a múlt eseményei. A Gondviselés kegyelméből mindig feljutottunk arra a magaslatra, ahonnét az addig megtett út minden lépése értelmet nyert, és ahonnét a folytatást is megláthattuk.
Ma is ilyen időket élünk, ma is ilyen magaslaton állunk. Olyan korszakba léptünk, amikor a nemzeti sorskérdések többé már nem egy helyen, a nemzeti keretek között szerveződő állam keretein belül dőlnek, hanem a világ számos különböző pontján.
Ezért ma már nem az a feladatunk, hogy az állam határai közé próbáljuk összegyűjteni a nemzeti közösség valamennyi tagját, hanem az, hogy valamennyi helyen, ahol a jövőnket befolyásoló döntések születhetnek, mindig ott legyünk.

Idáig egy nemzet súlyát, befolyását és képességeit négyzetkilométerekben, népsűrűségben, lakóinak számában mérték. Ma pedig abban, hogy a világ jelentősebb központjaiban hogyan tudja magát képviselni. Ugyanis sorompók helyett immár nyelvek és kultúrák hálózata tagolja az egész nyugati világ térképét.

Ezért is válhat a földarabolt, a szétszóratott, a visszanyesett nemzetből befolyásos, egységes és erős magyarság. Olyan összetartó nemzet, amely tudja: amennyire a nemzet tagja védelmezi a nemzetét és ragaszkodik hozzá, annyira képes a nemzet védelmezni a hozzá tartozókat.

Tisztelt Honfitársaim!
Magyarország nem csupán közös múlt, hanem közös terv, közös vállalkozás is, melynek megvalósítása ismét felajzza és feszessé teszi a kedvetlenné és bátortalanná tett magyar lelket. A kettős állampolgárság pedig végre újraalkothatja azt a szellemi és lelki Magyarországot, amely nem közjogi fogalom. Sokkal több annál.

Szeretnénk, ha megint összenőne az, ami összetartozik. Mert mi, anyaországi magyarok jól tudjuk, nem Önök hagyták el Magyarországot, hanem Magyarország hagyta el Önöket.

És tudjuk, hogy mindezek ellenére Önök nem szűntek meg magyarnak lenni, hiszen ahogy Neumann János, Teller Ede, George Czukor, vagy éppen Nagy Ferenc, Önök is valamennyien a magyarság szellemi örökségét gyarapították és gyarapítják.

Úgy érzem, hogy az emigráció története beteljesült, célját elérte és küldetését is elvégezte: emigránsokból, disszidensekből Önök és az Önök leszármazottai már magyar állampolgárok lehetnek, és remélem, lesznek is. Mint ahogyan a szétszórt magyarok sem emigrációban élnek már, hanem diaszpórában. Ami pedig ránézésre csak diaszpórának tűnik, az valójában világmagyarság. Egy készülődő világnemzet ígérete. Azért van szétszórva, hogy ott legyen a világ minden pontján, ahol döntések születnek a magyarok jövőjéről, és azokat a döntéseket a magyar nemzet érdekében reményeink szerint majd sikeresen befolyásolja is. Többek között ezért is döntött úgy az új magyar kormány, hogy az ismert gazdasági nehézségek ellenére novembertől új konzuli irodát nyit itt, Sao Paulóban.

Kedves Barátaim!
Széchenyi István egyszer azt mondta: „Magyarnak lenni páratlan élmény, de nem kifizetődő dolog”.
A mi célunk, kedves barátaim, hogy az elveszített XX. század után, amelyben a magyarságot folyamatos méltánytalanságok, hányattatások, jogtalan hátratételek érték, most, a XXI. században már ne csak felemelő élmény legyen, de sikeres, kiszámítható és gyermekeink számára biztonságos életet jelentsen az egységes magyar nemzethez tartozni.
Kedves Honfitársaim!
Azzal kezdtem, hogy a magyar emigráció története szenvedéstörténet. Azzal fejezem be, hogy a világmagyarság története az újrakezdés, a feltámadás története.

Azt kívánom, hogy adjon a Jóisten minden brazíliai magyarnak sok erőt, vas egészséget, jó szomszédot, hűséges társat, bő gyermekáldást, boldog családot! És adjon bölcsességet, hogy szívükbe fogadhassuk Márai intelmét:

“Magyarországot nem az álhazafias mágia alkotja meg újra, hanem a munka, a józanság és az akarat, a halálmegvetés és a nagylelkűség.”

Így legyen!

2011. október 31., hétfő 21:26
tibisten
600 hozzászólás

Szép és jó beszéd volt!

2011. november 1., kedd 18:51
Kheops
814 hozzászólás

Koszonjuk,doboa61!