Gyere haza – maradj itthon!

Huzatossá vált kontinensünkön aggasztóan hatalmas számban sodródnak nyugatra-délre, kelnek útra az emberek, hogy számukra ígéretesebb, termékenyebb terepét derítsék fel kincses Európának. Kedvezőbbet mindenekelőtt anyagiakban, kereseti lehetőségekben. Bár ezáltal a meg­avasodott, befülledt viszonyok közti sínylődésből is kiválthatónak véli sorsát sok ember, ha történetesen az gyötri, hogy folyton falakba ütközik.
Társadalmunknak tehát nem a legkevésbé rugalmas, nem a legkevésbé vállalkozókész és merész, bizony nem a korlátoltabb és nem a beletörődőbb része kerekedik fel szerencsét próbálni. Ne gondoljuk mindazonáltal, hogy a gyűlölet és az elválás szándéka fűti a vándorbotot ragadók zömét, nem a harag és undor taszítja a többséget a külhoni útra, viszonylag keveseket motivál a végleges kivándorlás és szakítás terve. Paradoxon, de tapasztaltam: jó része az eltávozóknak az átlagnál jobban átéli a szülőföldhöz való ragaszkodás érzését is, s nem igaz, hogy rögtön és átmenet nélkül a külföldi lehetőségeken törné a fejét. Sokan próbálkoztak már érvényesülni itthon is, csakhogy az eredmények messze elmaradtak a várakozások mögött, és igényszintjük kibékíthetetlenül szembekerült a honi kínálattal munka- és életfeltételek dolgában.
Egy szó, mint száz, honfitársainknak nem az igénytelenebb részét veszítjük el évekre vagy örökre az általánossá váló vándormunka-mozgalom, a munkapiaci hullámzás és egyirányú sodrás következtében. Magát az életerőt szippantja ki ereinkből a nyugati vonzás, az ottani magasabb életszínvonal és érvényesülési mező igézete. Illetve hát valljuk be: igazolódott valósága.
Én itt most mégis az Erdélyben maradás mellett emelnék szót. Amellett, hogy politikusaink és önkormányzataink törekedjenek arra: ha másból nem futja, a lehívott felzárkóztatási alapokból származó pénzeket rendeltetésszerű felhasználással arra fordítsák mindenekelőtt, hogy a fiataljainkat itthon marasztalhassák. Elsőrendű, mindenek fölötti érdeke a társadalomnak, a szülők és középkorúak nemzedékének a maga egészében, hogy az életbe kilépők itthon tegyék-tehessék ne csak első, de pályájukra nézve döntő lépéseiket is. Szülői, civil, de politikai mozgalom is indulhatna a Gyere haza – maradj itthon! jelszóval. S ennek mindenekelőtt az ifjúságnak szánt munkahelykínálat javulásában, egy olyan vállalkozói csoport előnyökhöz juttatásában (hitelek, megrendelések stb.) kellene megnyilatkoznia, mely elsősorban ezt szolgálná.
Még annyit: e felhívás egy olyan országban hangzik el, ahonnan példátlan módon a munkaképes lakosság több mint harmada – közelíti a felét! – kivándorolt, szóródott már eddig szét a kontinensen Lisszabon­tól Athénig, fel Skandináviáig és ki Dublinig két évtized alatt egy jobb életre találás vágyától űzve... A magyar, román, lengyel, szerb stb. kolóniák egy darabig úgy-ahogy, de talán óvják az idefűző szálakat – a túlsó póluson viszont már beindult és felgyorsulhat a felszívódás. Egy emberöltő kérdése, és az ott felnőtt gyerekek – óvodába, elemibe már ott járnak – legfeljebb látogatók lehetnek a felmenők szülőföldjén.
A veszteség leírhatatlan – minden erőszakos pusztításnál nagyobb az itthon maradókra és világukra nézve.