Hogyan működik a csődvédelem? (Magánosítási utófejlemények) 2.

Még egy esély
Mindazonáltal, folytatva a történetet, rájöhetünk, a csődvédelem sem csodaszer, például esetünkben magát a felszámolást – bár nem kis esélye lett volna rá – végül nem tudta elhárítani. Nem áll szándékunkban az eljárás és a döntéshozók eszményítése, de méltányolnunk kell, hogy egy őszinte csődbiztosi magyarázat bepillantást enged az ipari felszámolások mechanizmusába. Tamás Lászlónak – minden viszontagság ellenére – a román ipar látványos összeroppanása idején sikerült elérnie, hogy az IAME Group Rt. javainak számottevő része megmeneküljön a pusztulástól, s azt is érdeméül tudhatjuk be, hogy a gyár még kihasználatlan ingatlanai kellő konjunktúra sodrában és megbízható vevők kezében visszaadhatók lesznek a terme­lésnek.
A történések elbeszélését a csődvédelem égisze alatt beindított átszervezés 2008-as eseményeivel folytatjuk. Ígéretes fordulat következett be:
– A veszteséget termelő motorgyárat leállítása után ki kellett takarítani, a nem hatékony eszközöket eladni. Fontos volt továbbá a környezetvédelmi kiadások alóli tehermentesítés. Volt ott egy festőaggregát, abban rengeteg festék, mérgező vegyi anyagok. A környezetőrség és a hivatal szeme rajtunk volt. Meg­szoktam már: amikor bármit eladok, a törvény előírja, hogy azt jóváhagyásukkal tehetem. Készítek egy mérleget, amely azonosítja a veszélyforrást, s amelyben előterjesztem, hogy miként adom át, vagy másik esetben, miként semmisítem meg, számolom fel. Mi úgy láttuk, sokkal jobban járunk, ha magunk számoljuk fel. Most a motorgyáron nincs is környezetvédelmi teher. Sok pénzbe került, de kitermeltük. Úgy számítottam, ezt követően sokkal előnyösebb áron tudom majd eladni. És valóban, 2008 júliusában tárgyalásokba bocsátkoztunk egy másik török céggel, amely szemet vetett a motorgyárra. Megvette volna úgy-ahogy volt, akkor még eszközökkel együtt. Már 1,8 millió eurót ajánlott. De sajnos a hitelezők és a tulajdonosok – nekik beleszólásuk van az eszközeladásba – nem mentek bele. Miért? Mert arra utaztak, hogy nekik is maradjon a pénzből, az átszervezés ugyanis erre lehetőséget teremt. Pedig 1,8 millió euró gyönyörű összeg lett volna akkor! 2008 szeptemberében azonban a vevő visszalépett, mert közeledett a pénzügyi válság.

A csőd és az elszámolás
A nemzetközi pénzügyi viharfellegek árnyékot vetettek az egész próbálkozásra, hasonló ajánlatra már esély sem mutatkozott. A biztos még egy éven át folytatta az átszervezést, de annak drasztikusan véget vetett 2010 januárjában a cég csődje. Hogyan és miért?
– 2005 elején, emlékszem, olyan 210 milliárd régi, azaz 21 millió új lejre rúgott az összadós­ság, és ebből 2010-ig hétmilliót sikerült törlesztenünk. A harma­dát tehát átszervezés útján. Más esetben a csődeljárás mindennek a pénzzé tételével nem hoz harminc százalékot sem – ráadásul nálunk megmaradt a vagyon nagyobbik része is. Megadtuk a 30 százalékot, és a vagyon is megvolt még, mert az alkatrészgyárral és a villanymotorgyárral még rendelkeztünk.
A biztos kiemel még egy tételt, amit a szakszervezeti vezető korábban már hitelesített lapunkban:
– Nagyon fontos, hogy az elbo­csátottaknak kifizettük nagyobb­részt a bánatpénzeket, ami nem volt kis összeg, mert négytől nyolc hó­napig terjedő bérükkel ért fel. Tehát az elmaradt fizetésüket megkapták, és azonkívül a fájdalomdíjat is. Amit akkor nem tudtunk folyósítani, azt végül 2010 végén és 2011 elején adtuk meg. Arról a hatszázról van szó, akikkel a gyárat 2005-ben átvettük. E humánus része is fontos az eljárásnak, mert szinte valamennyien szakemberek voltak.
– De ha ennyire eredményesnek tartja az átszervezést, miért ment végül mégis csődbe a cég? Tudták volna-e folytatni a törlesztést?
– Ha akkor beleegyeznek abba az eladásba, ki tudtuk volna elégíteni azokat a hitelezőket, akik aztán a csődöt szorgalmazták. Mert mi történt? Párhuzamosan lefolyt Romániában a banki privatizáció. Valamikor a hitelt a BCR adta, de visszafizetni már a BCR Erstének kellett. Átkerült Brassóba az egész hitelkövetelés.
– Ahol már kevésbé voltak nagyvonalúak?
– Persze. A banki privatizáció és a pénzügyi válság, mely a bankokat nehéz helyzetbe hozta, megpecsételte a sorsunkat. A bankok türelmetlensége valóban nőtt. A másik gond: a törvény ki­szabta az időintervallumot. 2006-tól 2009-ig három évet kaptunk, utóbb még egy évet engedélyeztek, de az az esztendő sem hozott változást.
Ezek után elmondható, hogy az átszervezés külső feltételei fatálisan alakultak. Tamás Lászlón látom, fáj a szíve, hiszen alighanem pályája egyik legnagyobb próbálkozása volt a mentésre, s az nem is volt teljesen eredménytelen. Aztán, hogy az értetlen hitelezők, a lehúzó tágabb hazai környezet, a világválság vagy éppen a menedzserek képtelensége, hogy munkatársaikkal szemben a termelés és a profit kisajtolásának vastörvényeit kegyetlenül alkalmazzák – ez is szóba került a beszélgetésben –, nos, hogy éppen melyik tényező nyomott többet a latban, nem tudni, de az ítéletet végül kimondták az üzem fölött.
A történetnek persze nincs vége, ami következik, abban ismét a biztos játssza az egyik meghatározó szerepet.

A csődeljárás lefolyása
– Miután a csőd beindult, át kellett gondolnunk a stratégiát. A motorgyárat már kitakarítottuk, és úgy döntöttünk, ipari felületként értékesítjük. Az első részét, mely már bérbe adható volt, kiegészítettük. A Valor francia cég dolgozik ott, s további 500 négyzetmétert szeretne bérbe venni, mert növelik a termelőkapacitást, a tulajdonosok fejleszteni kívánnak. A villanymotorgyárat gyakorlatilag kiürítettük, eladtunk minden mozgathatót, mert azok értéke csak csökken. Nagyon jó év volt a motorgyár szempontjából a 2010-es, a fémhulladék mellett a nagyon drága magyar gépeket, számvezérlésű esztergákat, a marógépeket jó áron tudtuk értékesíteni. A szecselei villanymotorgyár ugyanis közben helyrejött. Átvészelte a válságot, talpra állt, és a gépek nagyobb részét piaci áron vette meg. Én fél szemmel mindig azt figyeltem, mikor lesz Szecsele vásárlóképes. Megszűnt, ugye, a kínai dominancia a piacon, mert értékesítési gondok léptek fel náluk, az állami dotációt nem kapták már, lecsengett az olimpia stb., és a termelés részben visszatért Európába. A szecselevárosi gyár komoly nyugati cégnek szállít be, mely befürdött bizonyos kínai alkatrészek miatt, s azokról lemondott.
Ha ezt a Jájá megérhette volna! De nem érte meg, viszont legkorszerűbb gépeiért a valamikori versenytárs, a szecselevárosi a liciten 18. ajánlattevőként ígért többet az előzőnél, és így lett övé több gép is.
– Most ott tartunk, hogy 17 milliót kellene szétosztanunk a hi­telezők közt az értékesített esz­közökből plusz az egyéb tevé­kenységeinkből, a bérbeadásból. Van egy érdeklődő, aki ipari csarnokként venné meg a motorgyárat. Már jártak itt szakemberei, építészei, megnézték, mekkora költséggel tudnák átépíteni.

Az utolsó tizenhárom
Tamás László úgy látja, a csődeljárás még eltarthat egy-két évig. "Az jár jól, aki most vásárol, mert egyelőre még olcsón jut hozzá" – dicséri portékáját. Abban bízik, a válság lezárultára számítók lépni fognak, és akkor túladhat azon is, ami még nem kelt el. Megfigyelte, hogyan egyensúlyoztak bérlői, a kisebb cégek. A fizetésképtelenség határán is fenntartották a termelést, és az idő őket igazolta, úgy vette észre, újabban életmagra kaptak, sőt, bővítenének. De csak azok, amelyek exportra termelnek. Ami saját elszámolását illeti: nem tartja kizártnak, ha véget ér a csődeljárás, és minden adósságot törlesztett, a tulajdonosoknak is marad valami. "Valamikor ezt is vállaltam. Ha minden évet nyereséggel zárok, az adósságot megadom és még marad is" – mondja.
Emlékszik még az olvasó, mit állítottak az IAME tavaly megszólaltatott igazgatói. A gyár nehéz helyzetének előidézésében szerepet játszott, hogy a két fő tulajdonos, a magyar Műszertechnika és a SIF Oltenia nem volt egymás megbízható partnere. A magyar fél korszerűsíteni akart, és be is ruházott, a másik nem. A kényszerházasságok pedig így szoktak végződni – mondja ma a szakértő. A volt Jájá falai közé így mások révén vonulhat be ismét a termelés, mint ahogy van már példa rá. Végigsétáltunk a hatalmas, üresen ásító csarnokokon, melyek valósággal felszippantják az apró embert mérhetetlen nagyságukkal. Ki és hogyan tölti meg ezt az űrt? – íme egy kérdés, melyre többezernyi munkanélküli várja a választ az Olton inneni és túli negyedekben. Ők majd kisebb csoportokban csatlakozhatnak ahhoz a mai tizenhárom emberhez, aki magnak máig megmaradt a valamikori 2300-ból, a villanyáram- és egyéb szolgáltatásokra leolvadt feladatokat látják el még mindig az IAME Group alkalmazottjaiként.

Tiszteletkör
Eljövetelem előtt lefényképezem az egykori üzem irodistáinak bejáratánál berendezett valamikori termékei még meglévő kiállítását. Felismerik őket? Az egykori Daciákba beszerelhető mütyürökkel meghitt, bensőséges viszonyt ápoltak egykori előállítóik, a legapróbb alkatrészekig ismerős szerkezetek voltak ezek számukra, mindenikükhöz fűződik egy-egy emlékük, történetük, szerelői fogásuk, normateljesítő eredményük. Ha összejönnek, sörözés közben a volt kollégákkal "becenevükön" szokták említeni őket. Szénkefét, áramfejlesztőt, dudát s mi minden egyebet magam is szereltettem be egykori, idővel tragaccsá nemesedett gépkocsimba. Különös érzés lefényképezni e technikatörténeti ereklyéket. Eme érzéssel ajánlom a kollekció fényképét az olvasó figyelmébe.