Halottaink az élőkért (Jegyzet)

Magas szakmai képzettségű barátom halottak napjára érkezett haza, hogy Háromszéken elhantolt felmenőinek emléke előtt tisztelettel adózzon. Eddig ebben semmi újdonság nincs, az évek hosszú során is ezt tette. Ami idei hazalátogatásában új elem, s amiről számot akart adni, az a népszámlálás. Azért is jött, hogy öttagú, a román állampolgárságát is őrző családi közösség itthon is megszámláltassék, hogy a magyarság túl nagy híjával ne találtasson.
Halottak napja körül nagy a népmozgás. A migráció világjelenség, ehhez magyar vonatkozásban társul az az immár száz éve felerősödött folyamat, amely a történelmi Magyarország nyolcfelé porciózása nyomán jött létre, s amely élőket és holtakat tömegesen választott el. Trianon és a párizsi békének titulált világégés lezárása nyomán nemcsak családokat, kisközösségeket, hanem falvakat, kisrégiókat is kettévágott. Nálunk Nagylak – Nădlac, a szlovák–ukrán határon Kisszelmenc és Nagyszelmenc, Ko­márom és Komarno esete nemcsak beszédes nevek, hanem ordító igazságtalanságokat is konzerválnak.
A kelet-európai volt kommunista államok számára az uniós csatlakozás ezért fájdalomcsillapító gyógyszer. Az államközi kapcsolatokat Magyarország – gyakran kompromisszumok árán is – azért erősíti, hogy próbálja ne csak csillapítani, hanem gyógyítani is az impériumváltások okozta rákos áttételeket, amelyek a nemzet testét támadják. Ebben a gyógyítási folyamatban a határok átjárhatósága mellett a visszahonosítás és a honosítás intézménye segít, a települési és intézményi, a civil és egyházi szervezetek közti kapcsolatok, az elszakított nemzetrészek oktatási és kulturális intézményeinek támogatása erősít.
Az új magyar nemzetpolitika kétségtelen eredménye, hogy mostanság már azok az ellenzékbe szorult pártok is szájukra veszik, illetve programjukba foglalják a nemzeti elkötelezettséget, a patriotizmus fogalmát, amelyek a leg­elvetemültebben akadályozták ezeknek az elveknek és főleg a gyakorlati kivitelezésük érvényesítését.
Lehet, hogy profánságnak tűnik, de a nemzetegyesítésnek azok is részesei, akik már az elíziumi mezőkről figyelik az élők sorsának alakulását, s azt, hogy a maga és közössége érdekében ki képes és ki nem arra, hogy ahhoz a nációhoz tartozóként tartassa magát számon, amelyből vétetett, sok esetben éppen akkor, amikor szerettei sírjára virágcsokrot helyez, és emlékükre gyertyát gyújt.