Mit ér a cigány, ha magyar?

Választások előtt ellenben mindig felébred érdeklődésük, és ígéretekkel halmozzák el az itt élőket, abban a biztos tudatban, hogy a magukat magyar cigánynak valló emberek végül az RMDSZ-re szavaznak. Ilyenkor a Balkántól felénk ömlő módszer szerint jelölt uraink a közeli kocsmában győzködik – kisebb csomagocskákkal, csekélyke pénzösszegekkel is – az őrkőieket: nyomják a pecsétet a tulipánra.
A rendszerváltás óta eltelt időben hat parlamenti, hat önkormányzati, egy európai parlamenti szabad választást tartottak az országban. S láttuk, kampányidőben valóságos szeretethullám önti el a jelölteket, ígértek fűt-fát, toronyórát láncostul. Utána közöny. Mindmáig néhány kutat építettek, s ha már szájukig ért a sár az ott lakóknak, pár teherautó kavicsot szórtak az utcákra.
Néhány szerencsésebb család kivételével mély nyomorban tengődnek az itt élők. Sok a gyermek, szerencsére iskolai év idején ebédet ad nekik a Katolikus Caritas, munkanapokon átlagban 600 adagot. De ez csupán csepp az általános nyomor tengerében. S bár a 2002-es népszámláláson csak 932 személy vallotta magát roma nemzetiségűnek, hallani, most még kevesebben, de tudjuk, a telepen jelen pillanatban is több mint 5500 lélek él. Zömük számunkra elképzelhetetlen körülmények között, hevenyészett putrikban, melyeknek tetejét vagy falát egy-egy kisebb vihar elsodorja, lecsupaszítja. Igen sokan koldulnak, gyermekeiket is erre tanítják, és kukáznak. Főként a száraz kenyeret keresik, mert azt állítólag a jobb módú családok disznóhizlalásra aprópénzért megvásárolják.
– Harminc lej kellene kátránypapírra, hogy újrafedjük a putrit – hallgatom a viszonylag fiatal cigány asszony kesergését a nagy nyári vihar utáni napon. Állást nem kap, férje másfél éve börtönben falopásért, s az alig tizenkét négyzetméteres putriban hetedmagával tengeti napjait. Lánya vesebeteg, hetente dialízisre szorul. Gyermekei koldulnak, egy-egy forgalmasabb üzlet előtt látni, hét végén a zöldségpiacnál is. Járnak iskolába, ha másért nem, a tejért, kifliért s az ingyenebédért. Sokan közülük – az asszony is, kit szóba hoztunk – betegek, biztosításuk természetesen nincs, s az orvosi vagy kórházi ellátást képtelenek megfizetni. Leve­zik a mellem, gyógyszert írt fel az orvosnő, de nincs miből megvegyem, azt mondták, ki kell vágni, de milyen pénzzel feküdjek én be a kórházba?
Az sem ér sokat az Őrkőn, ha egyben a család, a munkanélküliség kilencvenszázalékos, tehát kimondottan szerencsésnek tekinthető az, akit utcaseprőként vagy lépcsőházi takarítóként alkalmaznak. Ősszel napszámba járnak, a fiatalabbak ki-kimozdulnak külföldre, s az ő életük ennek köszönhetően valamelyest javult. Négy-öt-hat gyermeket is vállalnak, szeretik a nagy családot. Évekkel ezelőtt olvastam valahol: a purdék any­juk rokolyájában mindenkinél több szeretetet kapnak. Az őrkőiek, de a háromszéki magyar cigányok is, rég levetették a rokolyát, s a nyomor és kilátástalanság miatt ma az intézetben, nevelőszülőknél, családi otthonokban felnövekvő gyermekek kilencven százaléka roma származású. Évszázados szokásrend borult fel kilátástalan életük, kirekesztettségük miatt.
Dicséretes, hogy mostanság legalább beszélnek a város vezető köreiben arról, tenni kellene valamit az őrkőiekért. De mit, hogyan és kik? Jut eszünkbe, három-négy éve, a telekvásárlási és lakásépítési bumm idején felröppent olyan hír és terv, miszerint ki kellene pucolni az Őrkőről a cigányokat, mert igen értékes az a terület, s akadnának vállalkozók, akik lakóparkot építenének oda. Hírlett akkoriban, pénz is kerülne e célra, olyan egymillió eurónyi. A cigányoknak meg házakat építenek Előpatak vagy Illyefalva határában. A válság okán a nagy tervek hamvukba hulltak, de még ma is homály fedi, milyen jövőt szánnak az Őrkőnek. Nemrég az általános városrendezési tervről nyilatkozó főépítész is meglehetősen képlékenyen fo­galmazott: "A Sugásfürdőre ve­zető út mente továbbfejlesztése szintén várható, rá is fér, az őrkői telep miatt is alapos feljavításra szorul." Vajon mit jelenthet ez az "alapos feljavítás"?
Ráadásul szemmel látható: a kisebbségben élő magyarság nem kedveli saját kisebbségét, a magyar cigányokat. Rájuk szólnak az üzletekben, árgus szemekkel figyelik, nehogy zsebre vágjanak valamit, kidobják a cukrászdákból, vendéglőkből, leutálják az autóbuszokról. Megérhetjük – kesergett egy középkorú őrkői férfi, – hogy útlevéllel engednek majd be a városba. Gross Ernest, alias Nagy Ernő utasszállító vállalkozó alkalmazottja például megkérdezte a budapesti útra telefonon jelentkező fiatalembertől, milyen nemzetiségű, s a világ legtermészetesebb hangján közölte, nem szállítanak cigányokat. És elutasítják, ha állásért jelentkeznek, mert a székely ember úgymond nem szereti, ha cigány pincér szolgálja ki – hárítja el a szakképesített roma fiatalt a vendéglős, de még azt sem tűrik, hogy autójukat cigány suhanc mossa le. Hogy az egészségügyi líceumokból hamarosan kikerülő néhány lány kap-e majd állást a kórházakban, meglátjuk. Lehet, a beteg ember elfogadóbb. Vagy nem?
Hamarosan ki kell derülnie, meddig tart a városvezetők szociális érdeklődése. Nem csak azért, mert ismét választások közelednek, s 2000–3000 roma szavazata sokat nyom a latban, de mert az újabb népszámlálás után tudomásul kell venniük: ezek az emberek magyarnak érzik és vallják magukat. És mintha közszájon forogna ama szólás: minden magyar felelős minden magyarért.