Egymás mellett Vargyason

Egy ideig üresen áll a valaha szorgalmas munkával és sok verítékkel emelt ház, az örökösök még vissza-visszatérnek hétvégekre, de idővel végképp lemondanak róla, eladónak hirdetik. Általában nem kelendőek, kevés az ajánlat, hiszen a fiatalok közül, aki nem engedett a városok csábításának, s otthon maradt, mást, modernebbet vár, inkább saját fészket rakna. Aztán ha jelentkezik valaki, két kézzel kapnak utána, s könnyű alkuval lemondanak a jussról. Az sem baj, ha a vásárló cigány. Vargyason sincs másként: az elmúlt esztendőkben négyen vásároltak házat a faluban. Egyelőre emiatt különösebb konfliktusra nem került sor, de jelek már utalnak arra, hogy nem mindenki nézi ezt jó szemmel.
Egy roma családot és néhány szomszédot sikerült rávennünk, valljanak a két nemzetiség közti együttélésről és együttműködésről.
Vargyas Olasztelek felőli bejáratától talán száz métert sem kell mennünk László Judit portájáig, akinek egyik szomszédja már évek óta roma, a másik pedig hamarosan az lesz. A nyugdíjas asszony azt mondja, amikor új szomszédai oda költöztek, neki is volt némi fenntartása, de az évek során jobban megismerték egymást, és csak jót tud mondani róluk, hiszen tisztelik, becsületesek, s panaszra sosem adtak okot. "Többször megszóltak amiatt, hogy nem vettük meg a szomszéd házát, s így cigányok költöztek bele, de az az igazság, hogy nem volt rá szükségünk. A fiam és a lányom is Baróton lakik, ha látogatóba jönnek, elférünk itt is. Amúgy dolgos embereknek ismertem meg őket. A férfi hosszabb ideig dolgozott a bányánál, mostanság pedig évente többször is elmennek egy-két hónapra magyarországi munkára, s akár napszámot is vállalnak. Úgy látom, azok is ilyen dolgosabbak, akik a másik oldalunkon levő házat megvették. Még nem laknak itt, de jól haladnak a ház felújításával" – számol be tapasztalatairól László Judit.
Incze Béláék nincsenek otthon, a szomszédjukkal, Pál Jánossal beszélgetünk. Az idős férfi hét éve él özvegyen, s úgy nyilatkozik: egyáltalán nem bánja, hogy három éve cigányokkal közös a kerítése, mert úgy élnek, mint egy nagy család. Van neki sajátja is, öt gyermeke közül kettő él, a többiek Barótot, Köpecet és Sepsiszentgyörgyöt választották. Mégis jó, ha a közelben is van valaki, akire számíthat az ember, vagy éppen átmehet egy kicsit beszélgetni. Segítséget kap tőlük, amikor fát kell vágni s felrakni, ha nincs otthon, az állatokat is ellátják, de az is megtörtént már, hogy fogadott emberüket küldték, segítsen a dologban.
Nincs éppen ilyen jó véleménnyel a szemben lakó szomszéd, Imets Béla. Azt mondja, sok bosszúságot okoznak a romák által éjszakára a termőkre kicsapott állatok. A sokat tapasztalt férfi szerint a törvény nem elég, mert csak azzal lehetetlen rendet tartani a cigányok közt. "Kérem, ezek nem tudnak beilleszkedni, csak a baj van velük. Egy éjszaka négy rendőr és két rabkocsi jött ki, s felforgattak mindent. Nem hiába jöttek ki, esténként egész éjjel egyig itt akkora sürgés-forgás volt, hogy csak na! Állatokat vettek le a teherautókról, másokat tettek fel, s sokat is hangoskodtak. Amióta a rendőrség kint járt, ezek megszűntek" – mondotta Imets Béla.
Ahogy kilépünk a kapun, arra leszünk figyelmesek, hogy Incze Béláék udvarán mozgás támad. Kicsit tétován fogadnak, de pillanatok alatt megnyílnak, s a szépen felújított, modern konyhájukba hívnak. Incze Béla sem visszafogott, de élettársa, Pista Anişoara beszédesebb. Azt mondja, tényleg volt úgy, hogy a "policok" itt jártak, de ez már csak ilyen, ha az ember kupeckedéssel foglalkozik, akkor is meggyanúsítják, ha becsületesen kereskedik az állatokkal. Azt tapasztalták már, nem mindenki örvend annak, hogy beköltöztek a faluba. "Többször hívtak kitörölt számról, ha felvettük, nyomban letették. Aztán egyszer – nem is olyan rég, éppen iskolakezdés napján – valaki jókora követ is behajított az ablakon! Úgy meghajította, hogy a termopán ablakot betörte, átrepült a gyermekek szobáján, s a konyhaajtó mellett a falat leverte" – s mutatja is a helyet. Szerinte a rendőrök sem veszik komolyan a panaszait, mert amikor eltűnt tizenöt csirkéje, csak annyit mondtak, biztosan a kutyák vitték el valamerre. Imets Bélát sem szeretik, mert mint állítják, azért döglött meg az úton kapirgáló néhány tyúkjuk, mert a házából kivezetett vízből ittak, s őt teszik felelőssé azért is, hogy a tehéncsorda leverte a csatornájukat: ő hajtotta neki a szarvasmarhákat. "Nem könnyű úgy élni, hogy legyen is, meg maradjon is, de megélünk. A lakásunk szép, van mit felvegyünk, a gyermekek tanulnak. A legényke már hatodikos, a leányka pedig csak most ment iskolába. Neki egy magyar leányka segít, órák után foglalkozik vele, úgy halad ő is.
Tudjuk, Boldizsár József a polgármesteri hivatal környékén lakik, így ott érdeklődtünk. Egy lány a szomszéd utcába kalauzol, a buszmegálló előtt egy jól öltözött idős hölgyet szólítunk meg. Házszám szerint ő sem tudja megmondani, de amikor meghallja, kit is keresünk, nyomban megpróbál eltanácsolni. Az intés ellenére csak a házhoz megyek, de tényleg nincs mozgás az udvaron, felkeresem hát a szomszédokat. Egyikük kedvesen, de határozottan elutasít: ismeri őket, nem akar se jót, se rosszat mondani, nem foglalkozik a máséval. Kicsivel odébb Imre Lajos tesz-vesz a kapuja elő. Azt mondja, hosszabb ideig egy tanyán élt, s bár Boldizsárék már tíz éve ott élnek, mégsem nagyon ismeri, "legényember vagyok, nem barátkozom különösebben senkivel, ha találkozunk, köszönünk" – zárja ő is rövidre a beszélgetést.