Szacsva (Egészséges nemzetnek van csak jövője)

Az iskola – a tábla szerint – épülete előtt fékeztem s álltam meg. Az udvarára már nem mentem be, mert szerencsémre egy helybeli lakos útbaigazított: az iskola a kultúrotthon épületében működik. Ott, abban az épületben – és mutatta, melyikben – ez maholnap összeroskad... A kultúrotthon két öltözőjében valóban megtaláltam az óvodát és az I–IV. osztályos iskolát is.
Az óvodában Szilvási Dorottya óvónő és öt gyerek fogadott. Éppen tízóraiztak a kicsik, így aztán volt időnk a beszélgetésre.
– Tíz gyereket írattak be – így az óvónő –, a legtöbb kiscsoportos, egy legénykénk van, aki az első osztályra készül. Nem nagy a terem, melyben zajlik életünk, de ennyi gyereknek elegendő, és van hely a játékoknak is, majd ha elhozzák a szekrényt, s arra felkerül a sok játék, még tágasabb lesz az osztály. Hogy mivel kezdjük a napot? Az új követelményeknek megfelelően a természetnaptár kitöltésével s a kitöltést kísérő beszélgetéssel arról, hogy milyen volt a tegnapi nap, milyen élményekben részesített, milyen időre van kilátás a mai napon... Aztán jön a kötelező foglalkozás, ha a szükség úgy kívánja, mert mondjuk fogy a gyerekek türelme, akkor játékot iktatunk be. A tízóraizás után egy kis játék következik, majd újra egy kötelező foglalkozás, majd újra játék, szórakozás. Játszva tanulunk mindent. Most éppen a holnapi (azaz pénteki – szerk. megjegyzés) Márton-napra összpontosítunk. Azzal kezdjük, hogy megnézzük a Ludas Matyi című filmet, aztán elkészítjük Márton legendás lámpáját, libákat rajzolunk, készítünk, a hazulról hozott tollakkal rakjuk ki, lámpásokat készítünk, na szóval, a kézműves-tevékenységünk itt fog csúcsosodni. A libával kapcsolatos énekkel, mesével, játékokkal ér véget a nap, na és libasütéssel, -evéssel. A nap előkészítésébe bekapcsolódnak a szülők és az iskolások is. Közös Márton-napi ünnepség lesz... Ami pedig a gyerekek mozgását, játékát illeti, tágas udvarunk van, eső idején rendelkezésünkre áll a kultúrház nagy terme. S jó ez, mert a gyerekek szeretnek mozogni, imádnak játszani.
A szünetben átmegyek az I–IV. osztályba. Varga Erika címzetes tanítónő és öt gyerek fogad (a hatodik igazoltan hiányzik) – egy elsős, két másodikos és két negyedikes.
– Számtanóránk volt – mondja, miközben pakolgatja a saját maga készítette szemléltetőeszközöket. Van belőlük bőven, sok, nagyon sok az osztályterem falait is díszíti. – Tudom, önt mindenekelőtt a testnevelés érdekli. Nos, én tartom azt heti két órában. Jó időben az épület mögötti tágas udvaron, esőben pedig a kultúrotthon nagy termében, télen gyakran kijárunk a közeli dombokra szánkózni. Programunkban szerepel az atlétika, a torna, sok-sok labdajáték, hiszen erre való a labda, s abból van minden gyereknek egy, aztán tudunk tollaslabdázni is, mert ehhez is adott a felszerelés... Nem mondom, hogy nem férne el a nagy teremben egy-két tornapad, ugyan­ennyi bordásfal, tornaszőnyeg (matrac), nem mondom, hiszen nagyban segítenének az egészség fejlesztésében, a test edzésében, a testi és szellemi teljesítőképesség fokozásában, az akaraterő, a bátorság, a szép, harmonikus mozgás képzésében... Na de a fenti felszerelések nélkül is igyekszünk hivatásunknak megfelelni. Atletizálunk, futunk, ugrunk, labdázunk, kirándulunk az erdőben, a környező dombokon. Nagyon szeretnek szaladni a kicsik, leszaladják a kijelölt távot, aztán jelentkeznek, hogy még egyszer lefutják azt. Jön a tél, hadd jöjjön, tornászunk a folyosón, játszunk a nagy teremben, gazdag, nagyon gazdag a játéktárunk, van, amiből választani. Aztán minden csütörtökön bemegyünk Egerpatakra néptán­cot tanulni, gyakorolni, az oktató Gáspár Attila. Nagy-nagy szeretettel élnek a lehetőséggel gyerekeink, akik nemcsak a sportot, a táncot is szeretik.
– Ha sportfelszerelés terén még volna, mit pótolni, egyéb játékokkal, úgy látom, jól állnak. Bizonyára nemes lelkű támogatók veszik körül az iskolát.
– Így van, s akkor sorolnám is támogatóinkat: Sárkány Árpád, a szentgyörgyi Deico Nyomda, a Caritas, a helyi üzlet, a községi tanács, a rétyi iskola, na és a szülők, hiszen az ő hatékony közreműködésükkel tudjuk megünnepelni a Mikulást, az angyaljárást, a nőnapot, az anyák napját... az ő segítségükkel tudunk évente két – ősszel és tavasszal — kirándulást szervezni a közeli erdőben, tudtuk megnézni Benedek Elek szülőházát... Jó dolog, hogy biztos hátteret tudunk magunk mögött, ennek köszönhető az osztálytermek új padlója, az új csempekályha, a meszelés... Amire nem futja a támogatók segítségéből, azt megoldjuk magunk saját készítésű szemléltetőeszközökkel, játékokkal, s itt hadd ne soroljam fel vala­mennyit, hiszen sok van, nagyon sok. Ezekért az aranyos gyerekekért sok mindent megcsinál az ember.
A beszélgetés végén a gyerekekkel együtt kimentünk az udvarra, hogy megmutassák szabadtéri "sportpályájukat". Sok mindenről beszélgettünk, ami a sportot illeti, az atlétikáról, a játékokról és egyáltalán a mozgásról. Rákérdeztem: Ti tényleg ennyire szerettek sportolni? – Igeeeen! – hangzott az egyhangú válasz. – És ki a legjobb sportoló? – Miiii! Mind jók vagyunk!