Székely gazdák az uniós piacon (Fél évtized múltán)

Néhány év alatt 17-ről 27-re nőtt a tagállamok száma, s ennek további bővülése várható. Az újonnan csatlakozott balti, közép-európai és balkáni államok új elvárásokkal léptek ki az uniós piacra, beilleszkedésük fokozatosan zajlott, ahogy a reprivatizáció rendjén átálltak a magángazdálkodásra – valamennyien a kommunizmusból lábaltak épp kifelé – és az ezt követő másfél évtizedben iparkodtak felkészülni az európai normák teljesítésére. Az uniós belépés küszöbére érkezetten épp esélyeiket latolgatták a gazdák is, amikor 2005, 2006 folyamán felkerestem őket, és Gyarapodó magyarok címmel sorozatot írtam székely falvaink közepes és nagyobb vállalkozóiról, akik családi farmok formájában sikerrel birkóztak meg a piacra termelés meg a korszerűsítés addigi és soron lévő feladataival. Öt év múltán elindultam számba venni, mi teljesült és mi nem az akkori tervekből, ki maradt talpon, és ki milyen kedvvel folytatja, amit elkezdett. Ezúttal már egységes jogi és gazdasági térben, az Európai Unió mintegy hatszázmilliós fogyasztót számláló piacán. A kérdés az volt és marad: mi hasznát vesszük ennek mi valamennyien, a gazdák egyénileg és családilag, falvaink pedig településrendszerünk láncszemeiként.

Nem az időjárásban a hiba
2006 novemberében jártam legutóbb Plu­gor Mihálynál Kökösben, azóta nem is talál­koz­tunk. Szép villája már állt, s akárcsak ma, kitiltott onnan minden, a lakás célját és komfortját nem szolgáló tevékenységet. A gépszíntől a rak­tárakig, gazdasági épületekig minden a farmszékhelyen található a falu másik utcájában, tisztes távolságban az otthontól. A mező­gazdál­kodás "matematikusaként" mutattam be a szak­mai­ságra technikusként is sokat adó embert, aki ma 53 évesen jó húszéves önállóság tapasztalatát mondhatja a magáénak. Volt téeszalelnökként sem kívánt 1991-ben az akkor alakult társasba belépni, inkább saját útjára tért, miként plasztikusan megfogalmazta: "én a társasnak hí­ve nem vagyok, más az időjárásban, én az em­berben (azaz a munkamorálban) látom a hibát". Előbb a visszakapott tíz hektárral és a barátosi téesztől bérelt traktorral gyürkőzött neki a gazdálkodásnak, s 2006-ra már 150 hektár, jó­részt bérelt területen folytatta azt a kökösi határban. Miután minden szükséges gépet beszer­zett, rá kellett ébrednie, hogy az technikai színvonala és elhasználtsága miatt értékben, illetve értéktelenségben közelít az ócskavashalmazhoz, s csodálattal beszélt a nagy kapacitású nyu­gati "csodatraktorról", melyre okvetlenül szert kívánt tenni. Amikor pedig mindenki a pityókára esküdött, ő épp felhagyott e kultúrával.
Ma másként vélekedik, régi gépei is mind megvannak, s alkalomadtán a rájuk bízható feladatot azokkal végzi, de az új eszközök is ott találhatók színjében, mindenekelőtt a csodálatát kiváltó erőgép (felvételünk). A burgonya pedig oszlopos támasza gazdaságának.

Az első tizenhét között
A tájékozottságot sokra tarthatja, mert a lehetőségeket nem szalasztotta el.
– A Sapard-program akkor jött be, fütyült az első vonat, s mi felültünk rá. A megye első tizenhetes csoportjában én is gépet vásárolhattam az előcsatlakozási alap révén. A feltételek nem voltak túl nehezek. Szerencsére, a szaktanácsadói hivatal sokat segített. A pályázatot a hivatal írta meg, Gyulafehérvárra kellett felmenni vagy kétszer, mert még ott intézték. Egy traktort és két gépet vásároltam akkor 82 700 euró összértékben. Itt meg kell jegyeznem, hogy minden szerencse mellett még jó miniszterünk is volt akkor, Gheorghe Flutur, aki a farmer-programot kezdeményezte. Amíg ez nem létezett, mi, gazdák áthághatatlan nehézségekbe ütköztünk. Hiába voltak ugyanis ún. vissza nem térítendő hitelek az EU-s támogatások, az nem úgy működik, ahogy hinnénk. A gyártól ugyanis nekem kell megvásárolnom előbb azt a gépet – ma is ez járja –, ki is kell fizetnem, csak utána kapom vissza az árát. Aki tehát saját tőkével nem rendelkezik, az eleve elesik a dologtól. És akkor, Flutur idejében azt mondták: adnak hitelt, mégpedig öt százalékra, szemben a bankok jóval magasabb kamatlábaival. A program másik előnye, hogy még egy gondon segített: létrehozott egy garanciaalapot, s ezzel a hitelnyújtás egész kockázatát felvállalta. Én tehát nem saját vagyonommal kezeskedtem a hitelfelvételkor, hanem azt az állam átvállalta. A saját és a bérelt birtok papírjaira csupán azért volt szükség, hogy bizonyítsuk: a megvásárlandó eszközt célszerűen fogjuk tudni használni.
A "csodatraktor" különben nem is "olyan ha­talmas", 145 lóerős, és ma is a gazdaság dí­sze, szemben a hagyományos hazai 65-össel. Szántani például egy nap alatt ötször annyit lehet vele, mint szerény rokonával, s minden más tekintetben is hasonló a teljesítményfölénye. De a régit is megbecsülik, és időnként előveszik, nem pecsételi meg sorsát az állami roncs­traktorprogram sem, ugyanis 100 000 lej alatt új traktorhoz hozzájutni nem lehet. Plugor Mihály utólag is csak áldhatja az eszét, hogy azonnal lépett, mert a következő évben az addig kivárók valósággal megrohanták az ügynökséget, és már száz ilyen erőgép kellett volna. A szerencsét csak tetézte, hogy noha kiadásai ötven százalékát 90 nap alatt ígérték visszatéríteni, ez akkor történetesen három hét alatt megtörtént, úgyhogy a bankot azzal felerészben kielégítette, s így csak a hitel másik felének a törlesztése maradt hátra. Magyarán: mondhatni, fél áron jutott hozzá a gépekhez, s ami az adósságból maradt, azt hat év alatt fizette vissza. Hozzáteszi: "Firtatták, hogy csúszópénz stb. – nem igaz! Egy abszolút tisztességes eljárás volt! Senki nem kért külön egy lejt se!"

Magányosan a határban
Plugor Mihály ma sem elégedett az átlag munkamoráljával, ezért inkább maga ül a gépek nyergébe, és legtöbbször egyedül dolgozik. "Most is sokszor tizenhat órát is lehúzok, ha kell." Gépei birtokában a nehéz munka nyolcvan százalékát maga végzi, mert eszközei csodákra képesek, s ilyenkor "az ember jókedvűen dolgozik". Egy traktoristát ugyan alkalmaz, de nem állandó jelleggel, krumpliszedéskor volt kettő.
– Múltkor azt állította, pityókával nem érde­mes foglalkozni. Beszéljünk a vetésszerkezet változásáról, hány hektárt művel, sikerült-e egy táblába összevonni belőle.
– Most 173 hektár van összesen, abból 53 a saját. A táblák dolgában továbbra is fennáll a szétaprózottság, nem volt lehetőség a tagosításra, amit vásároltam, a korábban bérelt földekből került. A szomszédos birtokot is bérlik. Aki elad, előbb saját bérlőjének ajánlja fel. Egyedüli megoldás a kölcsönös csere lenne, de elhanyagolt földre ki cserél szívesen? Szóval nehéz.
A gazda szerint a földkoncentráció nem sokat haladt a kökösi határban az öt év alatt, a nagyobb gazdálkodók száma is öt körüli maradt. Az idő hozhat változást, a tulajdonosok jó része időskorú lévén.
– Amikor visszaadták a földeket, a határ úgy be volt népesedve, hogy csoda. Mindenki reménnyel küszködött a magáén, de azóta eltelt húsz év, s olyan napok is vannak, hogy alig találkozom két emberrel a határban. Igaz, a gépesítés olyan fokot ért el, hogy szinte hihetetlen. Mikor cukorrépát termesztettem, belegondoltam: létezik, hogy valamikor húsz hektár répához napi húsz embert használtam? A répát ki kellett húzatni, csomóba hányni, lefejezni, a csomót betakarni, majd villával felrakni az utánfutóra! És akkor belegondoltam: ez álom vagy valóság? Tiszta egyedül ültem az önjáró kombájnon, az kifeszegette és szedte húsztonnás gyomrába a répát, az szalagrendszeren megtisztult, én csak nyomtam a gombot, és ürítette is a járműre készen. De nem villáztunk: egy kilencméteres német gép – csigarendszerrel szedi fel – a harminc tonna répát hét perc alatt rakodta fel a kamionra.
Hiába nőtt azonban hozzá a gazda szívéhez a gép, azóta eladta. Kénytelen a piaci viszonyok alakulására is figyelni, és úgy látja, a cukorgyártás válsága fokozódni fog. Itt tértünk át új kultúráira.

Kárpótlás a lemondásért
– A botfalusi gyár, sajnos, pénzügyi gondokkal küzd. Úgy vettem észre, az osztrákok, a moldvai Agrana célja az, hogy tönkretegyék. Azt nehezen hiszem el, hogy érdemes legyen Kovászna megyéből Moldvába szállítani a répát, az a cukorgyártás már önmagában veszteséges lesz. Baj volt a kifizetésekkel. Eltelt egy év, megkezdtük az új répa betakarítását, és a tavalyi még kifizetetlen volt. De hozzáteszem: jobb volt, amikor terményben fizettek. Mert mi, répatermelők kaptunk 57 kiló cukrot leszállított tonnánként. Az uniós belépés e tekintetben hátrányosnak bizonyult. Az unió ugyanis megszabta, hány eurót kaphatunk a répa tonnájáért: 26–27 eurót. Amikor átszámoltam cukor­értékbe, kiderült, hogy drasztikusan csökkent a jövedelmünk. Olyan négy kiló cukrot jelentett a korábbi 57-tel szemben! Rögzítették a felvásárlási árat, a költségeink pedig egyre csak nőttek, és oda jutottunk, hogy a jövedelem már csak az önköltséget fedezte. Persze, jönnek az ígérgetéssel, a támogatás fokozásával. De itt történik egy kis félrevezetés. A vasárnapi faluműsorban is felháborít, hogy 640 eurót emlegetnek egy hektár répatermesztés esetén. Holott, ha nem termelek semmit, akkor is megkapok 170 eurót hektáronként, és ha répát nem termelek, akkor még 180 eurót.
Érdekes körülményre derül fény: a területalapú támogatás teszi ki a 170 eurót, amit az unió és az állam együttesen valóban folyósít pár éve, ráadásul a répatermesztők kárpótlásáról az uniós gazdaságpolitika új intézkedéssel gondoskodik külön tekintettel az átál­lási nehézségekre. A 180 euró hektáronként azoknak jár, akik 2008-ban mint referenciaévben répát termesztettek, de 2009-ben, 2013-ig terjedően felhagytak e kultúrával.

A sok gyakran kevés
A gazda lemondott hát a kockázatosnak ítélt cukorrépa-termesztésről, csodakombájnját is eladta, s visszaállt régiónk másik kultúrájára, a burgonyára. Erre is úgy, hogy egy feketehalmi chipsgyárnak dolgozik. Szerző­dése megóvja az áringadozások kedvezőtlen hatásaitól. A kapu előtt áruló gazda tavaly jobban keresett, mint ő, az idén azonban ő jár jobban, mert a januárban megkötött szerződés szavatolja az árat. "Nálunk a csapadék az úr, az idén kedvezett nekünk. Hektáronként 12 tonnával többet termeltem, átlag 28 tonnát takarítottam be. Ezt a feldolgozóiparnak szállítom mind. Van biztos felvásárlóm, nem kell a bellérektől függnöm" – magyarázza.
Nagy bánata, hogy a megyei feldolgozóipar összeomlott, és máig nem sikerült pótolni. A szomszéd megyében viszont kiépülőben, partnere például tízezer tonna burgonyát vásárol és dolgoz fel évente. Ráállt továbbá a repcetermesztésre 40 hektáron, mely exportra megy, van 16 hektár búzája és 70 hektáron kukoricát termeszt. Fájlalja, hogy az állattenyésztésről le kellett mondania, mert maga is vallja: tanácsosabb több lábon állni. Közepes tehenészetéről azért mondott le, mert nem bizonyult jövedelmezőnek. Hogy az istálló ne álljon üresen, sertéstenyésztésbe fogott, de azt végül környezetvédelmi okokból bezáratták. Napszámost alig alkalmaz, pillanatnyilag csak krumpliválogatásra, napi 60 lejes díj mellett.
Mikor volt legjövedelmezőbb számára a gazdálkodás? "Amikor bejött a támogatás, például a cukorrépánál negyventonnás termés esetén egyetlen lej hasznom sem lett volna, ha nincs a szubvenció, hasonlóképpen jártam a búzával. A kezdet kezdetén viszont nem is hallottunk állami vagy egyéb támogatásról, a tiszta haszon mégis akkor volt a legnagyobb. Kiszámítottam: ma csak öt liter tejből hozhatnám ki egy liter üzemanyag árát, amire akkor egyetlen liter elegendő volt." Fő panasza tehát az alacsony felvásárlási ár, illetve a gépeket, felszereléseket tartja aránytalanul drágáknak. Ilyen körülmények közt a támogatási rendszer a kiesett profit részleges kompenzációját szolgálhatja csupán, holott azt kellene visszaállítani.