Szoborszimbólumaink

Hozzánk térben és időben, de a nemzeti önismeret időszerű problematikájában is Fábián Ernő áll a legközelebb, hisz sokunkat személyes ismeretség és barátság is fűzött hozzá. Kortársunk volt. De az időlétrán visszalépve, az előbb élő személyiségek nélkül sem lehetnénk azok és olyanok, mint amilyenek vagyunk.
De mit is jelentenek számunkra ezek az emlékjelállítások?
Én bevallottan elfogult vagyok, mert ebben a térségben egynémely emlékműhöz, szoborhoz, emléktáblához és azokhoz a magyar kulturális intézményekhez, amelyek ezek mögött leledzettek, volt némi közöm. Fábián Ernő rendszerváltás előtti titkos naplójában, melyből részleteket a Háromszék is közölt, és ezután is közread, megfogalmazta a legsúlyosabb társadalomkritikáját, saját nemzeti közösségét sem kímélve. Közéleti emberként nagy erudícióval a süllyedésből akarta övéit kiemelni. Egyik naplójegyze­tében írja: "Csak tudnám, hogy miért lett ilyen hitvány és gerinctelen a székelység? De ez elmondható az erdélyi magyarságról is. Mindenkiről, aki kibírja és mosolyog, ha kényszeredetten is, lenyakaztatásához. Mert ez történik. Gyáva és megalkuvó lett az egykor oly fényesen vitézkedő székelység. Elvesztette jellemét. Tűri az igát, naponta megvásárolja a kötelet a saját nyakára, beolvad, jóváhagy, elismer, mindent elkövet, csak egyet nem tud, önmagához ragaszkodni..."
A szoborállítások reneszánszát éljük. És ez így van jól. Emlékjeleink azoknak a földrajzi és szellemi térségeknek a strázsafái, kövei és öntvényei, amelyeken őshonosak vagyunk, s amelyekért felmenőink vére folyt. Itt és most kell körbeszobrozni ezeket a szellemi és földrajzi-adminisztratív térségeket, hogy a mezsgyéket, gyepüket mindenki érzékelhesse.
Másképp jönnek mások, és teletűzdelik a mi életterünket a saját szimbólumaikkal. Az utca- és iskola- vagy intézményneveket, mindent. És ideplántálják szobraikat, emlékműveiket.