Erőnk talányos gyengesége

Mindazonáltal hamis nyomot követ, aki úgy véli, hogy az erdélyi magyar közélet mai differenciáltsága mellett visszaállhat a kilencvenes évek első felének egysége és cselekvőkészsége. Mai közéletünknek Erdélyben és a Szé­kelyföldön egyaránt az egyeztető mechanizmusok hiánya a fő rákfenéje, emiatt nem lehet szó egységes fellépésről stratégiailag és taktikailag akkor sem, amikor pedig az célszerű lenne. Persze, miként a mai politikai többpártrendszert az erdélyi magyar társadalom igényei hívták életre, akcióegységét is ezek fogják kikényszeríteni.
Ennek kellene elébe menni azzal, hogy parlamentszerű intézményeket teremtünk, melyekben racionális formában lehet ütköztetni az érdekeket. Hogy azok nemegyszer eltérőek, az nem vitás, s végső soron bizonyos életrevalóságot is jeleznek, mert minél szélesebb skálán mozog a kisebbségi társadalom, annál gazdagabb és több erőforrást hordozhat – persze adott helyzetben és cél elérése érdekében tudni kell összehangolni is a megteendő lépéseket.
Nap mint nap tapasztalhatjuk azonban, hogy aki a hatalom sáncain belül van, nem fogja önként feladni állásait. Egy választás mutathatja fel a reális erőviszonyokat és azt, hogy ki milyen erőt és érdekközösséget képvisel. Sajnálatos, hogy ahol ez már megtörtént tényekre épít, az önkormányzati tanácsok megalakítása mégis féloldalasra sikerült, ha ugyan nem nevezhetjük kisiklatottnak a kísérletet. Mégis, ezen a vonalon kellene az újbóli egyeztetésnek megindulnia, bár mai viszonyok mellett egy összmagyar előválasztás is megvethetné a méltányos szerepmegosztás és összefogás alapjait.
No de érdekelt-e benne mindenki, s ha igen, miért nem? Erőnk a széthúzásban rejlik – vallják némelyek, s e tétel viszonylagosságának az idő szab maholnap határokat.