Új nemzetpolitikai alapelv

Példaként említette, hogy "a szomszédos országokban hatalmi szerepkörbe kerülő magyar politikai osztály valójában mit képvisel: a magyarok érdekeit a többségi államvezetésben vagy a többségi államvezetés érdekeit a magyarok között, esetleg egyfajta moderátor, pacifikáló szerepet választ magának, saját jól felfogott csoportérdekét követve".
Ha belegondolunk, a fenti fogalmakkal összegezhető minden, 1990 óta zajló vitánk arról, hogy mennyire hiteles, azaz mennyire képvisel minket vagy mást hazai legerősebb szervezetünk, illetve a magyar társadalom mely részét jobban, melyet kevésbé és melyet egyáltalán. Ha érte bírálat az erdélyi magyarság jó másfél évtizeden keresztül egyedüli szervezetét akár kívülről, akár belülről, az végső soron mind arra lyukadt ki, hogy ezzel vagy azzal a lépésével, illetve története egyik vagy másik periódusában épp merre húzott. Mikor érezhették úgy választói, hogy össznépi érdekeikért és jövőjükért verekszik vagy alkuszik a parlamentben, esetleg a kulisszák mögött, mikor volt úgy, hogy kudarcát elismerte, és mikor próbálta azt takargatni, esetleg demagóg módon sikernek feltüntetni. Más­kor mintha arra derült volna fény, hogy kimondottan cserbenhagyta népét, és akkor bizony törhettük a fejünk, hogy személyes, esetleg szervezeti előnyökért hátrált meg, netán taktikai visszatáncolás történt, avagy épp a többségi ellenállás betonfalán tört meg a kisebbségi akarat, és szenvedett vereséget. Amikor pedig a csalódások sorozata után némelyek már azt kezdték vizionálni, hogy itt az erdélyi magyarság távlati érdekeit módszeresen adja fel az egyeduralkodó szervezet, és csak rövid távon tekinthető már nemzetinek, akkor bizony nem ok nélkül vélték úgy: megértek a feltételei annak, társadalmunk elégedetlen és kiábrándult rétegei új politikai eszközt találjanak a maguk számára ahhoz, hogy érdekeiket megjelenítsék, és megpróbálkozzanak érvényt is szerezni nekik.
Miként a fideszes politikus nem csupán a mai kormánypárt nevében mondotta: egy kisebbségi szervezet tulajdonképpen annak alapján ítélhető meg, hogy a többségi államvezetés érdekeit képviseli a kisebbség körében vagy épp fordítva.
Nem titok, a kisebbségi elit soraiban az utódállamokban tapasztalható kétkulacsosság jó kilenc évtizedes hagyományban gyökerezik. Az impériumváltások, a nemzeti állam feldarabolása olyan politikai kaméleonizmust tenyésztett ki, melynek átkát máig nyögjük. A különben valóban nagy nyomás, a legkörmönfontabb beszervezési technikák, a nyílt és leplezett erőszak, a szűkre szabott cselekvési tér, a csábítás és édesgetés módszereivel kombinálva nem egy helyt olyannyira korrumpálta az elit jó hányadát, nemegyszer hangadó rétegét, hogy az pontosan ama feladata ellátására vált alkalmatlanná, melyre mint hivatalos létjogára állandóan hivatkozik.
A politikai asszimiláció jelenségére rávilágítva, a Máérton merőben új nemzetpolitikai alapelvet fogalmaztak meg. Az érdekvédelmi fokmérő, melyet a Máért kínál, véleményünk szerint útbaigazító gyanánt szolgálhat nemcsak közvéleményünk, hanem akár a történészek számára is. Új összefüggéshálóba helyezi a kisebbségi magyarság szervezeteit, és két évtizede rögzült viszonyokon változtat, méghozzá gyökeresen.