Ruszki Luki öröksége (Határhelyzetek)

Bartha Lukács bácsi, amennyi megpróbáltatáson és szenvedésen szörnyűséges kalandokban bővelkedő életében átment, rászolgált arra, hogy végső nyughelye ezeken a boldog mezőkön legyen.
Haláláról egyik unokája, Bartha Ernő értesített, mondván, nagyapja a nagy útra készülvén őt bízta meg, hogy ha bekövetkezik az, amit egyikünk sem kerülhet el, nekem erről szóljon. Az atyafiságos bizalmat azzal ér­demeltem ki, hogy bő hat esztendővel ezelőtt, amikor az Ojtoz völgye a hadak útján című könyvem anyagát gereblyélgettem össze, többen figyelmeztettek, hogy él Kiskászonban egy Ruszki Luki nevű jó beszédű és jó emlékezetű öregúr, aki végigélte a nagy háború borzalmait, édesapja szintén ismerte az első világháború poklainak poklát, apa és fia, az egész család élete kalandregénybe kívánkozó, amelyben a rémséges történetek emberséges emberséggel elegyednek, s ezeket kár lenne a múló idő kerekére rászáradó sárként hagyni, hogy lepattogjanak.
Felkerestem hát az akkor 84 éves öregurat, s egy kiadós beszélgetés után abban is megegyeztünk, hogy a régi jó járása az öregség miatt ugyan odalett, de ha én erre vállalkozom, beül mellém a kocsiba, és a helyszínen töviről-hegyire megmutatja nekem, hogy mi történt és hogyan történt mindaz, ami az ő háromévi ojtozi katonai szolgálata idején az Ojtoz völgyében megesett.
A terepszemléből és többszöri kiskászoni beszélgetéseinkből aztán akkora és olyan szer­teágazó históriai utazások indázták be egész Eurázsiát, amelyeknek kezdete és vé­ge a Perkő aljában kuporgó Kiskászon, mely Bartha Luki bácsi örökös nyugvóhelye ugyan, de a család kiszámíthatatlan életútja a Kászonok kapujától a szibériai Omszkig kanyarog – apja ott volt öt évig hadifogoly, s onnan, az Irtisz partjáról hozott magával Fehér-Oroszországból feleséget, egy Lenin elvtársék által száműzött módos papleányt, miközben itthon fél évtizedig várakozott az Isten segedelmével egyszer csak hazatérő katona­legényre egy kiskászoni lány, pedig fél évtizedig nem tudták, él-e, meghalt-e a kiskatona, de a remény, az élt. És a világ megkerülésével – hajóval hozták Távol-Keletről Német­országig – a Gondviselés csak hazavezérelte a világjárt katonát. Lukács bácsi nővére útközben, Berlinben látta meg a napvilágot, hogy aztán a német születési bizonyítvánnyal gyűljék meg később a szülők baja.
Bartha Lukácsra ez a kalandos családtörténet ragasztotta rá a "Ruszki" nevet. Erről csak annyit árulok el, hogy Luki bácsi éveken át nyaggatott, nyugdíja egy részét eltelefonozta, hogy engem meggyőzzön: járjak utána, fehérorosz nagyapja, akit az Urál hegység mellől Omszk városától kétszáz kilométerre száműztek, s ahol télvíz idején az Irtisz folyó vastag jegén kellett léket vágni, hogy a száz marhából álló gulyát ivóvízhez juttassák, módos ember volt. A vagyonától a bolsevisták megfosztották. De az oroszoknál is nagy változások estek meg. Egy Szerbiába szakadt orosz emigráns beperelte az orosz államot. A pert megnyerte, s az oroszok kemény kárpótlást fizettek. Ha én kézbe venném ezt az ügyet, s a nagyapa után kárpótlást kapna, írásba adja, hogy ennek az összegnek fele engem illet meg.
Világéletemben rossz üzletember voltam. Ezt az ügyvédi megbízatást sem vállaltam el, s az Irtisz melletti vagyon így elúszott. Megnyertem, illetve megörököltem viszont Luki bácsi barátságát és ragaszkodó szeretetét, azt, hogy halála előtt is rám gondolt.
De ha az Omszktól kétszáz kilométerre lévő vagyon el is úszott az Irtiszen, Luki bácsi műemlék jellegű kiskászoni portája – ház, csűr, kőkút, a megmentett kiskászoni kőkereszt s a ház berendezése, régi emlékei – olyan családi örökség, amelyre az utódoknak és a muzeológusoknak fel kellene figyelniük.
Bartha Lukácsot édesapa, nagytata, dédnagytata, testvér, após, apatárs, keresztapa, szomszéd, jó barátként búcsúztatták. Én pedig, ameddig még lehet, képzeletben ezután is kísérgetni fogom Ojtozba, az Irtisz partjára, s annak az almának az ízét mindig magammal viszem, amelyet a táskámba csúsztatott, vagy alkalmi látogatóitól küldött, hogy majd otthon az enyéim is megkóstolhassák.