Várhegy (Egészséges nemzetnek van csak jövője)

Egy háztömb első emeleti háromszobás lakosztályában húzódik meg a várhegyi I–IV. osztályos iskola és az óvoda. Igazi udvara nincs. Ettől függetlenül a gyerekek megtalálják a módját annak, hogy a rendelkezésükre álló téren kifussák magukat.
Benedek Hajnalka tanítónő, aki most éppen helyettesíti a címzetes Balázsi Évát, korábban a kovásznai Orbán Balázs Álta­lános Iskolában tanított. Van tehát némi tapasztalata. S ez kell is, hiszen a tizenegy tanulót számláló várhegyi iskolában így oszlanak meg a gyerekek: van három első osztályos, egy másodikos, két harmadikos és öt negyedikes tanuló. A jól összehangolt oktatás ilyen megosztásban egész embert követel.
– Hogy ki tanítja a testnevelést? – kérdez vissza a tanítónő. – Jómagam. Nem éppen ideális körülmények között. Nagy a gyerekek közötti korkülönbség, az udvarunk olyan-amilyen, na de jó időben csak boldogulunk. Hogy mi lesz ezután, ha ténylegesen beköszönt a tél, nem tudom. Az osztály nem nagy, éppen csak elférnek a padok. Ott legjobb esetben tornászhatunk, megmozgathatjuk a különböző izomcsoportokat, végezhetünk bizonyos talajtorna-gyakorlatokat, de a dinamikus gyakorlatokról le kell mondanunk. Felszereltségünk? Labdánk van csak. Azzal pedig azt játszanak a gyerekek, amit ez az udvar lehetővé tesz. Nincs nagy választásuk. Hej, pedig ilyen felszereltséggel igazán előtérbe kerül nálunk a játék. Amíg az idő megengedte, még kirándultunk, megnéztük a vár romjait... Ha majd nagy hó lesz, szánkózásra alkalmas, beiktatjuk testnevelési programunkba a szánkózást. Addig a tornaórák programjában az ünnepekre való felkészülés lép előtérbe, most éppen a közelgő karácsonyi ünnepek mozgatják meg a gyerekek fantáziáját. Jó a kapcsolat a szülőkkel, nagy igyekezettel segítenek, ha éppen valamire megkérjük őket, s ez a segítőkészség él a gyerekekben is... Tervek? Nem rugaszkodom el, helyettesítő vagyok, februárban jön vissza a címzetes tanítónő, név szerint Balázsi Éva, így aztán maradok azzal a gondolattal, hogy a gyerekeket olyan jó formában kapja vissza, amilyenben hagyta. S ha ez sikerül, akkor azt mondom, nem töltöttem hiába az időt itt, Várhegyen.
Az óvodában Márton Zsuzsa Irma óvónő fogadott. Lécfalváról jár át immár nyolcadik éve.
– Kilenc gyerek jár óvodába – mondja az óvónő – három kicsi, kettő közép-, három nagy és egy előkészítő csoportos. Nagy-nagy szeretettel jönnek. Ahogy megérkeznek, játékba kezdünk, így indítjuk a napot, aztán elbeszélgetünk az előző nap történéseiről, majd rátérünk az első kötött foglalkozásra, kézimunkázunk, nyelvet tanulunk, énekelünk, ha lankadni látom figyelmüket, játékra váltunk. A tízórai – amit hazulról hoznak, és amit itt kapnak: tej és kifli – elfogyasztása után újra rátérünk a kötött foglalkozásra. Ma éppen képzőművészeti tevékenység szerepel a programban.
– El tudom képzelni, kéznyomattal mennyi Mikulást készítettek...
– Sokat. Ez volt az ő ajándékuk a szülőknek, testvéreiknek, a család hozzátartozóinak.
– Ahogy néztem, az osztály polcai nem roskadoznak a sok játéktól...
– Vannak játékaink, de hogy van hely a még többnek, az tagadhatatlan. Ami van, az is hiányos. Fejlesztő játékokra volna nagy szükségünk. Tavaly kaptunk az állam bácsitól építőkockákat és még egyéb játékokat, az idén... Az idén nem hozott a Mikulás sem. Így az­tán a meglévő készlettel kell kitelelnünk. Szerencsére melegek az osztályok, eléggé otthonos a lakosztály, melyben helyet kapott az iskola és az óvoda. Na de azért "belekóstolunk" a télbe is, próbára tesszük hóemberkészítő tudásunkat, kipróbáljuk a hógolyózást...
– Gondolom, most a karácsonyi előkészületek állnak az előtérben...
– Így igaz, szeretnénk méltóan megünnepelni majd a farsang végét, aztán anyák napját és természetesen minden ünnepünket.
– Vágya?
– Egy biztosabb jövő. Nekünk, pedagógusoknak is és a gyermekeknek is.
Várhegy. Négy éve már, hogy bezárt a kis település lakóinak megélhetését biztosító disznóhizlalda. A falucska – hadd nevezzem így – csendes, kihaltnak tűnt, bármerre néztem, füleltem, csak a szél borzolta fák zaját hallottam. Ez a kihaltság érezteti hatását az iskolában, az óvodában is. Útban hazafelé az járt az eszemben, hogy Nagy­borosnyó községnek – ide tartozik Várhegy – sportszerető polgármestere van, testnevelő szakos iskolaigazgatója, de ez nem látszik a várhegyi iskola sportos felszereltségén. Az eddig meglátott kis iskolák közül ez a legszegényebb. S ez elkeserítő.