Adólejek a kukába

Kolozsvár magyar lakossága már tizenhét százalékon áll, Nagyvárad huszonnégy alá esett, Sepsiszentgyörgy, Csík­szereda, de Székelyudvarhely is egyre zsugorodik és öregedik. S politikusaink azt próbálják szánkba rágni: csökken ugyan lélekszámunk, de örüljünk, a románság még gyorsabban fogy. Sok rossz balkáni beidegződés mellett, lám, a magyar politikai vezetők is azt sugallják, éltető erőt lehet meríteni a dögöljék meg a szomszéd kecskéje-szerű magatartásból.
Mindig úgy tudtuk, súly alatt a pálma összefogásra serkent, a kisebbségi létben erősebben nyílnak egymás felé a karok és szívek, s látjuk, mai napig is csak az acsarkodás az úr, melynek szelét a helybeli RMDSZ is fújja azáltal, hogy közös adónkat Bukarest irányába szállítja, és felpántlikázott talicskával hozza a visszaosztást, működtetvén az átkosbéli kettős mércét: ki álszeretetet sugároz a hatalom felé, kupával, ki pedig csak ínséges orcáját, gyűszűvel kap belőle.
Emiatt is válik egyre kiábrándultabbá, s ami még rosszabb, passzívabbá a székelység. Ritkán, csak hellyel-közzel próbálkozik civil kezdeményezésekkel ellensúlyozni a szenvedést, bajt, a hatalom packázásait. Csekélységnek tetszik, de itt van például az adóból valamelyik civil egyesület vagy alapítvány számlájára leírható két százalék esete. Nemcsak az derült ki, hogy ebben a megyében mindössze 11 815 személy gondolta úgy, hogy saját akarata, ízlése szerint rendelkezzék néhány piculája sorsáról, hanem az is, hogy az e lehetőséggel élők legalább fele román. Megyénkben 48 000 munkakönyves alkalmazott él, s – mint látjuk – mind­össze egynegyede vette a fáradságot, hogy adóbevalláskor egy űrlappal többet töltsön ki, a többségnek, úgy 37 000-nek meg sem fordult a fejében, hogy egymáshoz tartozunk. Mentek az adólejek hát a nagy közös semmibe.
S így eshetett meg, hogy a megye lakosságának 25 százalékát kitévő románság kis híján ugyanannyit adományozott az ortodox egyháznak és a Mária Egyesületnek, mint az egykor kalákázó, rendtartó székely faluban élő, példás közösséget alkotó székelyek.
Mert ők még tudják, mit jelent kisebbségben élni, mi fene nagy ínséges gőgünkben elfelejtettük. Lassan legapróbb dolgainkban is visszahívhatjuk Ady Endre szavait: nekünk Mohács kell?