Itt az ideje az irodalomnak (Székelyföld Évkönyv 2008)

Esetleg a sorok mögül felvillanó arcok: költők, írók, szerkesztők képe. Vagy tán az iróniával teli önvizsgálat, a kacsintva összenézés gesztusa, amikor a világ nagy problémáit beszéljük, hisz egyebet úgyse tehetünk ellenük. Vagy egyszerűen csak az olvasás öröme. Azok a pillanatok, amikor nem teszünk mást, mint befogadunk egy fiktív és mégis valós világot.

Székelyföld Évkönyv 2008. A tizedik születésnap ajándéka, és csak árthat minden körülírás, magyarázgatás a könyv születéséről, fölöttébb szükséges voltáról, hasznáról vagy hiánypótló jellegéről — egyszóval mindarról, amit ilyenkor mondani szokás, nem azért, mert illik, hanem mert esetleg valóban úgy van. A legnagyobb igazságoknak azonban az a természete, hogy nem kell kimondani őket. Csak úgy vannak, ott, a levegőben talán, vagy bennünk, kimondatlanul, néha elfelejtve, elhanyagolva. Hisz elég nekik, hogy vannak. Magabiztosan, változatlanul, kiszámíthatóan, mint a gravitáció ereje, mely földhöz vonz mindent, és mégis elfér egy kis képletben.

,,Tíz gyönyörű év. Alkalom és ok az ünnepre. Nem csinnadrattával, felhajtással, fergeteges bulikkal, hanem csendben, egy kicsit magunkba nézőn, elmerengőn akarjuk az ünnepet... Azzal ünnepelni, ami a legméltóbb lehet a szerkesztőkhöz, alkotókhoz: az első Székelyföld Évkönyv szerkesztésével és kiadásával" — írja Ferenczes István az előszóban. És az évkönyv valóban alkalmat teremthet az ünnepre. Ünnepelhet az, aki szeret olvasni, hisz egy helyen ennyi szerző ritkán szokott felvonulni, egy könyvbe ennyi alkotás ritkán fér bele. És a mennyiség minőség is.

De ünnepelhet az is, aki csak kíváncsi. Aki betekintést szeretne nyerni a kortárs erdélyi magyar irodalomba. Mindegy, hogy milyen szándékkal közelít — esetleg épp azért, hogy bíráljon, indokoltan vagy indokolatlanul, esetleg csak mert nem hiszi, hogy létezik vers, létezik írás, amelynek hatása van a befogadóra —, egy valamit mégsem tehet meg. Éspedig, hogy az irodalom, a könyv, a kultúra halálát vetítse előre fájdalomtól remegő, színpadiasan keserves hangon. Egészen egyszerűen azért, mert az Évkönyv pontosan ezt cáfolja meg.

Amellett, hogy az erdélyi magyar irodalom legjelentősebb szerzői felsorakoznak, hű képet adva az utóbbi évek terméséről, az Évkönyv mindenekelőtt azt bizonyítja, hogy nincs igaza annak, aki az irodalom halálán sopánkodik. Mert irodalom akkor van, ha szerzők, alkotások, könyvek és olvasók vannak.

Az Évkönyv megjelenése tehát azért is ünnep, mert örömet szerez. Szerzőknek, szerkesztőknek és olvasóknak egyaránt. És ünnep lehet azért is, mert ,,ünneplőbe öltözött". Igényes kiadás, a könyv elején a kalendárium: minden hónapra egy-egy fotóval és verssel. Aztán, mintegy epilógusként, irodalmi témájú keresztrejtvények. És köztük az alkotások: versek és prózai műfajok egyaránt, hogy a kép teljes legyen. És a kép mégsem attól lesz teljes, hogy minden belefér az évkönyvbe, hanem attól, hogy minden olyan szín benne van, amely számít, amely fontos az elmúlt évek irodalmi terméséből. Könnyed, humoros történetek, nosztalgikus emlékezés, társadalombírálat és önvizsgálat, egyéni vívódás és közösségi sors — mindez csak töredéke annak, ami által az Évkönyv nyújtotta kép teljessé lesz. Hiszen ehhez az olvasónak is hozzá kell járulnia. Időt, kedvet szakítva, hogy csendben olvasva befogadja ezt a világot, amely akarva-akaratlanul az övé is. És ha kételkedik ebben, az Évkönyvet lapozgatva meggyőződhet majd róla. Mint ahogy arról is, hogy van irodalom, nem is akármilyen. És amíg egy Évkönyv meg tud jelenni, ünneplésnek, és nem siránkozásnak van itt az ideje.

Székelyföld Évkönyv 2008, Hargita Kiadó­hivatal, Csíkszereda