Kapuk, portrék, aktok, lovak (Petrovits István intenzív világa)

– Ha van ilyen titok egyáltalán, az a szobrász képességein, tehetségén túl elsősorban a hely kiválasztásában, vagy ha a hely, a tér eleve adott – mint megrendelésre készült szobor esetében általában –, akkor annak a helynek, annak a térnek a pontos betájolásában rejlik. A szobor ugyanis – és ezzel mindig számolni kell – alakítja is a teret. Nagyon fontos a felkészülés, ha portrét mintázunk, akkor elkerülhetetlenül meg kell ismerni a hősről készült fotókat, feljegyzéseket, ha vannak ilyenek, mert a ’89 után rendelt köztéri szobrok nagy része a múlt olyan alakjairól szól Szent Istvántól Szent Lászlóig, akikről értelemszerűen nem maradt fenn ábrázolás, itt a történetírókra és a legendákra vagyunk utalva. Csu­tak Vil­mos­ról, a közéleti emberről, Sepsi­szent­györgy egy nehéz időszakban meghatározó kulturális személyiségéről, az iskolaigazgatóról – akinek oly fontos szerepe volt a mikós szellem kialakításában – és a múzeumigazgatóról, aki felmérhetetlenül sokat tett a múzeum arculatának alakításáért, gyűjteményeinek bővítéséért, számtalan fotó, emlékezés, írás maradt fenn. Számomra az volt a döntő, hogy megértsem személyiségét... A szobor elkészült, bárki eldöntheti, sikerült-e megérteni és megértetni...
– Körülbelül hány köztéri szobrod áll idehaza és külföldön?
– Vagy két tucat, itt vannak portrék is természetesen, de nonfiguratív alkotások is. Diplomamunkám egy nagyméretű kompozíció, a Dierna zászlaja Orsován áll, a Duna-parton. Visszatérő témáim egyike a kapu, az Európa-kapu. Eddig négy, egymástól eltérő változatban készíthettem el, Detken, Szent­keresztbányán láthatóak.
– Dolgoztál márványban, kőben, bronzban, fában, melyik a kedves anyagod, melyik áll a legközelebb hozzád?
– A bronz, mert ez pontosan adja ki az öntés után azt, amit akartam. A kőnél sok függ annak állagától, a fa meg nagyon romlandó.
– Mostanában elkezdtél intenzíven rajzolni, akvarellezni, aktjaidból több kiállítást is láthattunk az árkosi Istálló Galériában, a képtárban, de a Sugásban és a Pubban is.
– Nézd, én mindig is szerettem rajzolni, vázlatozni, enélkül elképzelhetetlen a szobrászat, de mindig is érdekelt a női test megejtő szépsége, érdekeltek a formák, az, hogy néhány vonal, folt milyen varázslatokra képes... Mostanában lovakat is rajzolok, nagyapám, mielőtt Háromszékre került, több mint egy évtizedig patkolókovácsként dolgozott, tőle örökölhettem a lovak szeretetét.