Van még hely Margit néni kispadján

Amíg az időjárás engedi, az idős asszony naphosszat üldögél portája előtt, és nézi, miként rohan el előtte a világ. "Hová futtok mindig, lelkeim?" – szokta kérdezni, ha valaki, engedve az invitálásnak, néhány percre lehuppan melléje a kapu előtti kispadra.

Margit néni viszont megállapodott, ahogy a korabeli emberek többsége. Lába már nem nagyon engedelmeskedik, így hát a televízió és Ella lánya szállítja a kinti világról, de főleg a családról szóló híreket. Ő meg hálásan hallgatja, és ha valaki kimarad a sorból, rákérdez: hát ez hazaért-e a munkából, a másiknak elmúlt-e a hátfájása. "Szívj el, na, még egy szivart, s mesélj még" – marasztalja az immár nagymama lányát.
Tizenhárom megszült, kilenc felnevelt gyermek mentén sorakoznak Margit néni életének állomásai. Ahogy mondani szokás, tizennyolc éven át, 1956 és 1974 között vagy hordott, vagy szoptatott. Hogy nem lettek többen, arról csak a Jóisten tehet, nem lehetett többet, na, s néz rám, hogy értsem. A kilenc gyermek 23 unokával ajándékozta meg, jövő tavaszra várják a tizenegyedik dédunokát.
Egyvalaki hiányzik csak: a családapa. Emléke, lelke ma is belengi a családot. Egészen attól a pillanattól, amikor ellentmondást nem tűrően kivette a borvizes korsót a húszesztendős Margit kezéből, és eldőlt: a jóval módosabb molnár jobban teszi, ha más legény után néz leánya számára. "Voltak, akik le akarták beszélni rólam, de sokkal többen, akik azt mondták rólunk: szegények, de becsületes, dolgos család" – idézi fel ma is élete igazi kezdetét Margit néni.
És elkezdődött. A reményteljes ács egymaga tartotta el a gyarapodó családot, Magyar­hermánytól Gidófalváig Há­rom­szék szerte építmények százai dicsérik keze munkáját. De nem csak az övét, hanem a gyermekekét is, hiszen a nagyobbak közül néhányan, fiúk és lányok is segédkeztek neki. Ella például éppen a gidófalvi kollektív istállók építésekor találkozott jövendőbelijével – egy kisbaconi legénnyel. Azt mondják, nincs kisbaconi gazdaság, ahol valami ne a Kovács Hendrik keze alól került volna ki.
Az igazi nagy dolgok azonban télen történtek, amikor az ács édesapa is beszorult a házba. Varázslatos játékok születtek, a rotyogó fazék gőze hajtotta a két fűrészelő törpét, kígyó tekergőzött fáradhatatlanul a kémény felé. Járták az erdőt, mezőt, csúszkáltak közösen a Sárigmarton vagy csáklyáikkal a befagyott Bodvaj patakán. Lefekvéskor pedig félelmetes mesék borzongatták a gyerekek képzeletét a közös hálószobában – elvégre a nagy mesemondó, Benedek Elek falujában lennénk, vagy mi a csuda.
S ahogy csak az igazán kivételes emberekkel történik meg, Erdővidéken sűrűn használt mondás őrzi immár az örökkévalóságnak Kovács Hendrik emlékét. Történt, hogy megszületett a család második fia, amit az apa valahogy így nyugtázott: meg vagyok élve, fiam született. Margit néni ma is meghatott hangon meséli, hogy egyszer Szent­györgyön várt sorára a gazdaboltban, az előtte álló férfi pedig régóta keresett áruhoz jutott. Meg vagyok élve, mint Hendrik a fiával, kiáltott fel, mire Margit néni büszkén mondta: ő annak a Hendriknek a felesége.
De hát ez már a gyönyörű, visszahozhatatlan múlt, akárcsak a néhai karácsonyok. "Minden áldott évben megfőztem a töltött káposztát, megsütöttem a kalácsot, a gyermekek elalvása után feldíszítettük a karácsonyfát, éjfélkor pedig az apjuk mindenkit felébresztett. Amikor talpon voltak, a szoba végében száradó fehér lepedő mögött állva a sógorom két kézzel dobálta a levegőbe az apró csokoládékat, biztos emlékszik, a puisorokat" – meséli. Az élmény kitörölhetetlenül él Ella emlékezetében is, azt mondja, annál szebb karácsonyai azóta sem voltak.
A "puisor" elmaradt, fa, de legalább feldíszített fenyőág nélkül azonban ma sem születhet meg a Megváltó a kisbaconi házacskában. Szinte végszóra – hiába, az élet, a nagy rendező! – érkezik meg a bibarcfalvi vő, Lajcsi és fia, Hendrik a fenyőfával. Nem sokat maradnak, rohannak tovább, de ígérik, feldíszíteni visszajönnek. "Örökké futnak, hová futnak?" – kérdi hálás könnybe lábadás közepette inkább csak magától Margit néni. Ella is készülődik unokájával, a legfiatalabb dédunokával, aki óvodás kora ellenére magabiztos betűvel írja le egy újságszélre a nevét: Benedek Adrienn. Margit néni viszont mindannyiuk nevét hibátlanul sorolja, és esténként valamennyiükért imádkozik. Talán az első ükunokáért is, akit még jó lenne megvárni.