Barangolás a sporttörténet rengetegében (2.)

Küzdőterek, versenyszámok
Az olimpiai esztendő tavaszán három hírvivő indult el Olüm­piából, hogy bejárja Hellasz minden zugát, és bejelentse a közelgő játékokat. Az időpont egy bonyolult vallási naptárhoz igazodott, és úgy, hogy a játékok harmadik napja egybeesett a nyári napforduló utáni második vagy harmadik holdtöltével. A hírvivők arra is felszólították a játékokon részt venni óhajtókat, hogy legalább egy hónappal előbb érkezzenek Olümpiá­ba, és ott gyakoroljanak a bírák felügyelete alatt. A szent ligetben tehát a vallási épületek – mert ugyebár a játékokat az istenek tiszteletére és dicsőítésére rendezték – mellett létesítettek szálláshelyeket, gyakorlótereket, versenypályákat (ló- és kocsiversenyek terét), stadiont. A stadion volt a legfontosabb versenypálya, itt rendezték a ló- és kocsiversenyek kivételével a küzdelmeket. Hosszú­sága 215, szélessége 30 m. A futópálya hossza 192,27 m. A ló- és kocsiversenyek tere, a Hippo­dromusz 770 m hosszú és 10 m széles. A Gümnaszion és a Pa­laisztra képezte a gyakorlóteret, az előbbiben a futók és a pentatlonversenyzők, utóbbiban az ugrók, birkózók és az ökölvívók gyakoroltak.
Az i. e. 776-ban rendezett olimpián egyetlen versenyszámban, a stadionfutásban mérték össze tudásukat a versenyzők. Az első győztes: Koroibosz.
A XIV. olimpiával kezdődően bevezették a kettős stadionfutást (a stadion hosszában oda-vissza futottak), a XV. olimpiától pedig műsorra tűzték a hosszabb távokat is, sőt, a LXV. olimpián megjelentek a fegyveres futók, akik a kor haditechnikájának minden darabját viselték.
A birkózás a XVIII. olimpián lépett elő olimpiai versenyszámmá. A győztesnek háromszor kellett földhöz vágnia ellenfelét. A birkózás szerepelt – együtt a futással, távolugrással, diszkoszvetéssel és gerelyhajítással – a pentatlonban is.
Az ökölvívás a XXIII. olimpián tűnt fel. Nem kesztyűk, csak kézfejre erősített szíjak takarták az öklöket, melyekkel a mázsás ütéseket mérték egymásra a versenyzők.
Az ökölvívás és a birkózás ötvözetéből született meg a pankration, s került a XXXIII. olimpián a játékok műsorába. Akárcsak a lóversenyek. De vigyázat, hiszen a kocsiversenyek már a XXV. olimpián szerepelnek, s a győztest megillető koszorút nem a hajtó, hanem a kocsi vagy a lovak tulajdonosa kapta.
A XXXVII. olimpiával kezdődően a versenyzők korosztály szerinti megosztására is sor került. A 18–20 év alatti fiatalok a fiúk versenyein léptek a küzdőtérre minden versenyszámban. A fiúk versenyein a nők nem léphettek a küzdőtérre, nem versenyezhettek, sőt, nézőként sem vehettek részt az ókori olimpiákon, pedig Hellasz földjén a nők versenyei korábbiak a férfiakénál. A termékenységi ünnepeken ugyanis a leánygyermekek részvételével futóversenyeket szerveztek... Na de mivel a kocsiversenyeken nem a hajtót, hanem a kocsi- és a lótulajdonosokat jegyezték, díjazták, ránk maradt az első női olimpiai bajnok neve is: a spártai Küniszka.
Nem sport, de olimpiai versenyszám volt a kikiáltók és a trombitások vetélkedője, valamint a szellemi találkozók. A kor nagy gondolkodói, szónokai, szobrászai, festői találkoztak minden negyedik esztendőben Olümpia szent ligetében, olyan nagyságok, mint Szókratész, Hérodotosz, Hippokra­tész, Platón, Démoszthenész, Mü­ron, Pheidiász, Aiszkhülosz, Pin­da­rosz...

A játékok műsora
Egyetlen fennmaradt forrás sem közli a játékok eseményeinek biztos sorrendjét. Az idők viharát átvészelt és az utókorra maradt bizonyítékokra alapozva a sporttörténészek csak sejtik, hogy körülbelül miként is festhetett egy olimpia menetrendje. Természetesen, ez a menetrend is az olimpiák során változott, gazdagodott, de hogy egészen pontosan hogyan, azt nyomon követni nem lehet. Maradjunk a "körülbelülivel".
Az előkészület és istentisztelet bevezető napja után a kocsiverseny jelentette az első sportszámot. A kétkerekű kocsik, melyek elé négy lovat fogtak be, egymás után gördültek be a hippodromba, előttük a bíborruhás bírák haladtak, a hírvivő és egy kürtös. A menet elhaladt a bírák tribünje előtt, a hírvivő sorra bejelentette a kocsitulajdonos és apja nevét, valamint a városét, melynek színeit képviseli, aztán hivatalosan is megnyitottnak nyilvánította a játékokat. Ezek után a kocsik felsorakoztak a rajthoz. A startvonal helyeit sorhúzással jelölték ki, de így is örökös vita tárgyát képezte, hogy miként ellensúlyozzák a szélekre került fogatok hátrányát. Idővel aztán kitalálták és bevezették a lépcsőzetes indítást egy egyszerű mechanikus szerkezet segítségével (hosszú, hajóorr alakú indítókapu, melyben minden kocsinak külön rekesze volt, s egy forgantyús szerkezet egymás után emelte fel a rekeszek kapuit, elsőként a két szélsőt, és így haladt a közép felé). A díjazásnál a kocsihajtó, akinek végül is ügyessége, bátorsága, rátermettsége döntő szerepet játszott a győzelem kivívásában, az ünneplés árnyékában maradt, mert a játékokon a kocsi- és lótulajdonosokat díjazták.
A kocsiversenyt a lovasverseny követte. Ugyanazon a pályán, a kocsik által feltúrt terepen zajlott a küzdelem. A lovasok szőrén ülték meg a patkolatlan lovakat, és így száguldozták be a nyolcszáz méteres pályát.
A következő nap délutánján a pentatlon küzdelmeire került sor a stadionban, melynek talaját előzetesen csákánnyal feltörték, majd vastag homokréteggel borították. A versenyzők meztelenül, mezítláb léptek a küzdőtérre. A pentatlon első három száma – diszkoszvetés, helyből távolugrás, gerelyhajítás – csak a pentatlonhoz tartozott, míg a 200 méteres futást és a birkózást egyben az utolsó versenynap független sporteseményének is tekintették. A diszkosz formája akár a maiaké, anyaga bronz, minden versenyzőnek öt dobáshoz volt joga, a bírák az ötből a legjobb dobást vették figyelembe. Ugyanez a szabály érvényesült a gerelyhajításnál. A gerely könnyebb volt és hosszabb, mint a hopliták (nehéz fegyverzetű gyalogos harcos) döfődárdája. A távolugrók egy fémből vagy kőből készült, mintegy kétkilós nehezéket tartottak ugrás közben kezükben, ezt vállmagasságig előrelendítették, aztán lefelé lendítéskor az ugró előrehajolt, és akkor ugrott, amikor a súlyok a térde magasságába kerültek. A cél kettős volt: az ugrás távolságának meghosszabbítása és a pontos földet érés, mert ez utóbbi elhibázása esetén a bírák érvénytelenítették az ugrást. Pentatlon­ban a győztest nem a pontozás alapján döntötték el. Ha valaki három számban első lett, automatikusan befejezte a küzdelmet. Egyéb­ként a győzelmet az utolsó versenyszám, a birkózás (itt az győzött, aki ellenfelét háromszor kétvállra fektette) döntötte el azok között, akik az első négy szám után még versenyben maradtak.
A harmadik versenynap mindig egybeesett a holdtöltével. Délelőtt áldozatokat mutattak be Zeusz oltárán, délután pedig a fiúk versenyére (lásd ma az ifjúságiak korosztályát) került sor a 200 méteres futásban, birkózásban és ökölvívásban.
A játékok utolsó napjának délelőttjén három futószámban – 200 m, 400 m és hosszútáv (4800 m) – rendezték meg a viadalt a stadion egyenletes talaján. A rajthelyet egy sor márványlap képezte. A hibás rajtot büntették, később pedig, hogy ezt elkerüljék, bevezették a rajtkaput. Délután a küzdősportok kerültek napirendre – a birkózás, az ökölvívás, a pankratió. A lebonyolítás módja: egy ezüsturnából sorsot húztak, minden párosból a győztes ment tovább, s ez így zajlott a döntőig. Birkózásban a győztesnek háromszor kellett földhöz vágnia ellenfelét, az ökölvívók a kiütésig küzdöttek, vagy addig, míg az ellenfél jobb karját felemelve elismerte legyőzését, a pankratióban a felek ütöttek, pofoztak, rúgtak, birkóztak, haraptak... addig, amíg valamelyik fel nem adta a küzdelmet (a győztest megkoppintotta a vállán).
A győzteseket olajfaágból font koszorúval jutalmazták. Később, évek múltán néhány győztest pénzzel is "megleptek" (az athéniak például egy-egy olimpiai bajnokukat ötszáz drachmával).

A játékok alkonya
Egy idő után a pénzzel nemcsak a győzteseket jutalmazták, hanem a győzelmeket is megvásárolták. Hosszúra, nagyon hosszúra nyúlna a megvesztegetettek és megvesztegethetők névsora. Aztán egy idő után feltűntek a "hivatásos atléták", akik úgymond ugródeszkának tekintették az olimpiai játékokat, az itt kapott olajfaág-koszorút arra használták, hogy általa minél magasabb díjakat szabhassanak ki fellépésükkor a különböző cirkuszi játékokon. Na de fokozatosan maguk az olimpiai játékok is cirkuszi mutatvánnyá fajultak. A csúcsot Néró császár megjelenése jelentette. Kezdte mindjárt azzal, hogy két héttel kitolta a játékok időpontját, csak azért, mert neki fel kellett készülnie a megmérettetésre. Felké­szült. A CCXI. olimpián vala­mennyi kocsiversenyen rajthoz állt, fel­lépett a kikiáltók versenyén, a tragédiában és a zenei vetélkedőn is. Mondanunk sem kell, ahány rajt, annyi győzelem, annyi olajfaág-koszorú, annyi aranypénz...
S ha már egyszer elindult az olimpia szekere lefelé a lejtőn, megállítani nem lehetett. Elkerül­hetetlené vált a játékok beszüntetése. Ezt az ítélethozatalt a sporttörténészek jó része Theodosius császár számlájára írták, és az általa kibocsátott milánói edictummal hozták kapcsolatba. Az edictumot a CCXCIII. olimpia után hirdették ki. Az olimpiai győzteslista pedig a barbár Varazdatésszal ért véget.