Ismét tőlünk féltik a hont

Mondják, időnként sírják, zokogják, hogy valójában a magyarok irányítják az országot, hogy a Boc–Băsescu páros vezette kormánypárt úgy táncol, ahogyan az RMDSZ-esek fújják. S ujjbegyre szedik, mire is vetemednek a magyarok a románok országában. Nemrég például szívszélhűdés közeli állapotba kerültek a román jégkorong-válogatott magyar játékosai és Tánczos Barna államtitkár miatt, pár napra rá az ütötte ki a biztosítékot, hogy ebben a hetvenöt százalékban magyarlakta megyében az egészségügyi igazgatóság magyar honlapja sorrendben megelőzi a románt, s hogy egyik link a magyar nyelv erdélyi hivatalossá tételét propagálja. E szörnyűség miatt, természetesen, az RMDSZ-es szakigazgató fejét követelik.
És jajonganak, hogy e törpe párt túlzott hatalma miatt – a többük szerint – a soha nem is létező Székelyföldön oda a román állam hatalma és becsülete. Komoly, európai parlamenti képviselőnek önti el szemét a könny a román államiság ingatag volta miatt, de a jelenlegi hatom legvehemensebb bírálói is képesek megfogalmazni, amit eddig Vadim Tudoron kívül kevesen mertek hangosan kimondani: ha így, költözzünk Magyarországra!
Dúl tehát a magyarellenes retorika, ócsárolják hol Csík­szereda, hol Sepsiszentgyörgy, hol Gyergyószentmiklós polgármesterét, akiket különben oly könnyeden neveznek a magyar szélsőségesség megtestesítőinek, miként továbblökik asztalukon a kiürült teáspoharat. Sok bánatuk közepette kisebb örömök is érik román nacionalistáinkat. Például hallván azt az állítólagos hírt, miszerint a prefektúra (élén György Ervinnel – akit különben az Erdély.ma olvasói a legeredménytelenebb magyar politikusnak tartanak) újabb büntetést szán Antal Árpádnak, mert ünnepi alkalmakkor nem szívesen öltözik talpig trikolórba.
Azon keseregni a huszonegyedik században, hogy a szép kerekre sikeredett, egységes és oszthatatlan nemzetállamukban mégiscsak van egy egymillió főt meghaladó, kollektív jogaitól megfosztott kisebbség, mely különféle autonómiát óhajt magának, mi több, dönteni kíván saját mindennapjairól, iskoláiról, kórházairól, nyelvhasználatáról, egyszóval jövőjéről, eszement dolog. S azt már minősíteni sem kell, hogy információik zömét egy Spanyol­országban bloggerkedőtől kapják, kinek szent meggyőződése, szülei hatvanas évekbeli Szentgyörgyre telepedésé­vel amolyan honfoglalásféle történt. Szerencsénkre harcát a virtuális térben vívja, balszerencsénk, hogy provoká­cióira jó néhányan ráharapnak.