Mesejáték kérdésekkel és varázslattal

Đorđe Lebović vajdasági szerb író 1959-ben írt darabját Zakariás Zalán rendezte, oly módon, hogy a januári első előadáson a Kamaraterem székein valóban gyermekek s felnőttek egyaránt osztoztak. Tekintve, hogy nem bábtársulatot látunk, ez már önmagában is kedves, bájos, apróságokat színház felé terelő művelet, ám az előadás minden korosztályt megérintő nagyszerűsége mégis annak egyszerűségében rejlik. Olyan mesével szembesülünk ugyanis, mely ha egészében nem is, de részeiben mindenképp életszerű és hiteles.
Két barát, egyszerű kisemberek, ugyanazon az úton bandukolnak hazafelé péntek éjszaka, most is, mint már annyiszor korábban. Életük is valahol félúton jár, magukat jelentéktelennek, "zérusnak" érzik, akivel soha semmi érdekes nem történik. A történetbe a mesélő (Kolcsár József) avat be, majd halljuk, látjuk, amint útközben Hap (Nagy Alfréd) és Hep (Erdei Gábor) beszélget. Hap szemüveges, cingár, picit Harry Potter-es, Hep dundi, ám mégis eleven. Gesztusaik gyermekek számára mókásak, szavaik, kérdéseik nagyobbaknak elgondolkodtatóak. Elégedettek-e? Mijük van? Mi kell a boldogsághoz? Hap kinyitja bőröndjét, s belőle jelentéktelen kellékeket ragad ki, mérőszalagot, habverőt. Ha eddig csak ennyire futotta, akkor ezután már aligha lesz több, mondják, de emellett lelkiismeretüket az is terheli, hogy úgy érzik, nem fontosak, ennek ellenére mégis be szeretnének kerülni a történelembe. Hogyan? Gyújtsák fel a templomot, robbantsanak hidat? Nem jó, egyik lehetőség sem megoldás, ám eközben arról is beszélnek, mennyire jó az, amikor horgászhatnak... Életük értelmét feszegető kérdésekkel telik tehát végtelen bandukolásuk ezredik éjszakája, amikor váratlanul megjelenik a fekete sipkás Varázsló (Pálffy Tibor). Jelenlétével nemcsak Hap és Hep rutinos éjszakáját borítja fel, hanem a nézők rekeszizmait is megrángatja, s bizony, jó az a varázserő, amely ilyen, szinte végzetes röhögést eredményez. A Varázsló felvillantja a változás lehetőségét, s Hap örömmel aláírja a szerződést, miszerint kívánhat bármit, az valóra is válik, ám ha óhaját napfelkeltéig nem fogalmazza meg, kővé dermed...
Ismételjük, az előadásban a színészi játék, a jelmezek, a díszlet, az effektusok egyaránt szerethetőek, s ez ebben a műfajban éppen elég. De ha már valaki felnőttként nemcsak mosolyog, nevet, esetleg fuldokolva röhög, hanem valamelyest magáénak is érzi az ezredik éjszaka kisembereinek dilemmáit, akkor jó választás volt újra gyermeki kíváncsisággal fordulni e mesejáték felé.