Képzőművészet: Áttűnések (Versek, rajzok, üvegszobrok együttállása)

A rajzok és az üvegszobrok, üvegtárgyak hatása nem kioltja, hanem erősíti egymást, teremtve egészen különös, összetéveszthetetlen atmoszférát. Az egyes művek külön-külön is hatnak, de az egész tárlat épp az átgondolt, minuciózusan precíz elrendezés folytán együtt is üzenetet hordoz. A rajzok és az üvegszobrok, üvegtárgyak (erről majd külön) kiegészítik, folytatják, átértelmezik, időnként – miért is ne? – terrorizálják egymást, s mivel a rajzok révén határozottan visszautalnak, képbe hozzák Markó Béla szonettjeit is – hiszen a grafikusművész az ő szonettjeit illusztrálta, igen eredeti módon –, a művészet különböző, egymástól látszólag távol álló, egymástól eltérő formáiban (rajz, üvegtárgy, vers) is ki tudják fejezni elképzeléseiket, "üzenetüket" az örök jelen emberi állapotairól, az ember mai esélyeiről, a szerelemről, a természetről, kis túlzással: a világról, a mai világ állapotáról...
Simona Tănăsescu úgy hű a versek vibrálóan sejtelmes világához, hogy leválik róluk, és a transzcendens utalások hálóit bontva ki, a szonettekben felsejlő emberi kapcsolatot, szerelmet, elmúlást elemzi. Az illusztrációk önmagukban is teljesek, felbukkannak Markó utóbbi szonettjeinek visszatérő témái: a kert, amely az évszakok hullámzásában alakul, a tavaszi zöldberobbanás, a nyár ájult csendje és a meleg kábulatai, az őszi melankólia és lassú rombolás, a téli dermedtség, a kert látszólagos halála tűnnek fel a rajzokon, és természetesen a szonettek szereplői is, a költő, felesége, Anna és kisfia, Balázs, azután természetesen a madarak, a bogarak, tücskök, hangyák... A kert, amely önmagában is az elmúlással perlekedik, láncreakciószerűen pusztul el és születik ujjá, méltó keretet teremtve a férfi és a nő örök kapcsolatának kibontásához. Már a szonettekben megjelennek a különös, időnként Jézusra utaló képek, Krisztus, a szonettek imaginárius szereplője, valamifajta borzongatóan metafizikus atmoszférát teremtve, amelyet a rajzok különös erudícióval elemeznek és bontanak ki.
Hrimiuc üvegtárgyai – mert szobrok, de üvegedények, vázák, "használati tárgyak" is egyként találhatók – elmélyítik és erősítik a borzongató atmoszférát. Bizonyos szobrok, az elrendezés folytán a kiállítóterem kisebb sarkaiban is képesek megteremteni a maguk önálló auráját, erőterét, képesek a rajzok üzenetét elmélyíteni, s alakítani a körülöttük lévő kisebb tereket anélkül, hogy kioltanák egymás hatását. Ez önmagában is csoda, s nagyon ritkán jön létre kiállítóteremben. Hrimiuc elképesztő plasztikai érzéke és üvegszobrainak meghitt bensőségessége abszolút módon ráérez a rajzok és a mögöttük felderengő szonettek világára. A szobrász tárgyai valami egészen különös üvegből készülnek, és színváltó képességük is megdöbbentő, örök harcban állnak a fénnyel, és más és más szögből más és más "arcukat" mutatják.
A kiállítás – érzékeny membránként rezonálva a rajzokat életre hívó szonettekre is – a fény és a sötétség örök harcát is demonstrálja. Simona Tănăsescu egy régebbi önvallomásában azt írta, hogy: "a dolgok és a lények csak addig léteznek, ameddig rájuk gondolunk". Mivel igen erősen gondolt rájuk, a rajzokon megelevenedő fák és figurák léteznek, és az ember örök kereséséről is beszélnek, s az örök keresés jellemzi a zárt s csak önmagukban értelmezhető üvegszobrok világát is, egy magasabb rendű létezés esélyeit vizionálva.