A kézdivásárhelyi Nagy Lajos egymás után kétszer lett Az év fotóművésze Romániában. Az elismerést a tavaly begyűjtött ötven díjnak, hatszáz bejutásnak köszönheti. Első fényképezőgépét 1956-ban kapta, azóta nemcsak a technika fejlődött hatalmasat, de időközben eldőlt az is, a fotográfia művészeti rangra emeltetett. S bár a fotóművészet alapeszköze bárkinek rendelkezésére áll, mégsem mindenkiből válik fotóművész. Nagy Lajost – kit az a megtiszteltetés is ért, hogy január 11-én, a romániai fotóművészet napján őt kérték fel egyéni kiállításra – arról faggattuk, mi a különbség a szép fotó és a jó fotó között.
– Egyik indiai fotós küldött nekem egy régi szanszkrit mondást: szattyam sivám sundurum. Ez azt jelenti, hogy minden, amit csinálsz az életben, igaz, jóhiszemű és szép kell legyen. Nagyon jellemző ez a fotóra, az elemek, amelyekből összeáll a kép, mind igazak, mert a valóságból vétettek, jóhiszeműen kell csinálnia az embernek, és szépnek kell lennie. A szépségben az is benne van, hogy a kép vizuális élmény legyen, megkomponált, az arányokat betartó. Tehát végül is a jó fotó és szép fotó egy. Vagyis akkor szép és akkor jó az a fotó, ha egységes, harmonikus, és megcsillantja a szépséget.
– A szépség, a jóság – minőség – szubjektív fogalmak. Egy családi fotó lehet nekem szép, de egy fotóversenyen nem állná meg a helyét.
– Az nem azt jelenti, hogy nem szép. Akkor szép az a kép, ha tartalmat rejt. Például mi a szép Robert Capa A milicista halála című felvételén? Annak a képnek van érzelmi hatása, az is egy "szép" kép, mindamellett, hogy megdöbbentő. A komponálás már akkor kezdődik, mikor belenézel a keresőbe. Legyen benne a részletben az általános, például egy tájban is, amikor egy szép tájat bemutat az ember, az azért szép, mert abban benne rejlik minden, amit átélt az, aki azt a tájat fotózta. Én is azt próbálom, hogy a jellegzetességet, a hangulatot, amit érzek egy tájfotózásnál, visszaadjam. Itt, a kiállításon (a Camera Club Siculorum évértékelő tárlata a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Képtárban, sz. m.) látható Reggeli hangulat című fotómmal is erre törekedtem (a felvételen).
– Egy festőnek, írónak könnyű a dolga, ha nem tetszik alkotása, átfesti, újraírja, ezt egy fotós nem tudja megtenni.
– De igen, digitálisan én is megtehetem. Megtörténik, két képből csinálok egyet. Minden képnek kell legyen előtere, háttere, s a kettőnek összhangja. Nem biztos, hogy az ember mindig elkaphatja a hátteret a főgondolatot sugalló előtér kiemelésével. Van, amikor a hátteret megváltoztatom, elmosódottá teszem, ez a kiemelés metódusa. Több lehetőség van elérni, hogy a néző tekintetét oda irányítsam, amit láttatni akarok. Visszatérve A milicista halálára, semmi nincs a háttérben, még felhő sem.
– Pedig Capa idejében digitális feldolgozás nem volt.
– Éppen abban rejlik nagysága, hogy elkapta azt a pillanatot. Én is ezt keresem, hogy eltaláljam a megfelelő pillanatot. Jó, abba belejöhet a torzítás, egy mozgás érzékeltetése. Keresni kell a harmóniát az előtér és a háttér között, hogy a nézőnek vizuális élménye legyen. És lehetőleg tovább is gondolja azt, amit lát.