Mindnyájan magyar hazafiak vagyunk!

Magától értetődik, hogy szóba került Európa, a római szerződés szelleme, Monnet, Schumann és Brüsszel többi nagy élő lelkiismerete. És – most első alkalommal – még szankciókat is követeltek! Bizony: szankciókat, igaziakat, komolyakat, szigorúakat. El kell ismerni, hogy egy demokratikus választások után alakult kormány ellen szankciókat alkalmazni nem is olyan egyszerű dolog. De mit számít az. Végül is, qui bene amat, bene castigat – aki jól szeret, jól is büntet!
A vezércikk második felét olvasva értjük csak meg igazán, hogy mitől lett ennyire dühös a mi mondén krónikásunk: a magyar kormány gazdaságpolitikájától! "Egy furcsa nacionalista hitvallást követve, úgy tűnik, hogy Orbán úr elhatározta, hogy országa egyedül is ki tud lábalni a súlyos válságból. Visszautasítja, hogy teljesítse azokat a feltételeket, amelyektől az EU és az IMF függővé teszi az országnak nyújtandó segélyt."
Á, vagy úgy!, nem hajlandó eltűrni ezeknek a frankfurti és New York-i uraknak diktátumait? Ugyanazokét, akik éppen most véreztették el Görögországot, és most arra készülnek, hogy padlóra küldjék Olaszországot, Spanyolor­szágot és Portugáliát? Értjük már! Az, hogy Orbán úr módszerei kicsit önkényesek, hogy kissé túl sokat foglalkozik a lobogó, a közrend és a vallás kérdéseivel, hogy csak mértékkel kedveli a Köztársaság szót, aminek egyébként éppen most tette ki a szűrét az alkotmányából, mindez csak hagyján! De az, hogy nem hajlandó hajbókolni Draghi úr és Lagarde asszony előtt, nem engedi, hogy ezek az eurokraták az orránál fogva vezessék, az már bűnös vakság jele. Kell-e még más bizonyíték arra, hogy Orbán úr egy protofasiszta? Nem hisz sem a központi bankok függetlenségében, sem a szabad versenyben, sem Van Rompuy úr intelligenciájában, sem Juncker úr becsületességében!
Egy olyan országról van szó, amelyik nagy többséggel megválasztja a nemzeti felemelkedés kormányát annak reményében, hogy talán kikerülhet abból a válságból, amibe Európa süllyesztette. Amelyik ugyancsak nagy többséggel támogat egy új alkotmányt, ahol a haza, becsület és történelem szavak visszanyerik jelentésüket, amelyik, csak úgy mellékesen, egy nagyszerű ötlettől vezérelve megszabadul a Köztársaság szótól és a "demokráciának" a sztálini korszakból örökölt színes üveggolyóitól, amely megvédi a nemzetközi pénzintézetekkel és Brüsszel gnómjával szemben a jogait, állampolgárainak munkahelyeit, és gazdaságát. Mi is ez az ország a Le Monde, a Libération és a mi kiváló polgári sajtónk véleménye szerint? Egy kvázi-diktatúra!
S eközben Olaszországra és Görögországra mindenfajta választások nélkül, egyszerű kinevezéssel kényszerítenek rá új vezetőket, Goldman-Sachs alkalmazottait, közismert gazembereket, férges lelkű bankárokat, akik közül egyesek saját országuk tönkretételében működtek közre, és akiket most a piacok és ragadozóik helyeztek oda smasszernek. Ezt minek tartja a Le Monde, a Libération és a velük hasonszőrű sajtó? Szabad és demokratikus országoknak! Olyannyira, hogy azt szeretnék, legyen ugyanígy Franciaországban is. Lionel Stoleru úr vajon nem jelentette-e ki jámborul a múlt héten a Le Monde hasábjain, hogy a "demokrácia képtelen olyan politikai vezetőket kitermelni és támogatni, akiknek elég bátorságuk lenne a népszerűtlen, de feltétlenül szükséges intézkedéseket meghozni". És hogy a hatalmat olyan "bátor emberek" kezébe kellene adni, mint Camdessus, Trichet, Pascal Lamy vagy Claude Bébéar urak. Miért ne adnánk közvetlenül Parisot asszony kezébe a hatalmat? (A Francia Vállalkozók Szövetségének elnöke)
Magyarország ma az ellenálló Európa szimbóluma. A népek önrendelkezési jogának nevében teszi ezt, akárcsak alig több mint fél évszázada, a szabad és büszke élethez való jog nevében. A magyar ellenzék tüntetései, amelyeket médiáink oly bőkezűen közvetítenek újra és újra, valójában csak keveseket mozgósítanak. A budapesti utca emberének véleménye szerint főleg időseket, funkcionáriusokat és mindenekelőtt a régi kommunista rezsim híveit. Annak a rezsimnek a híveit, amely csalással, hazugsággal, bűntettekkel ragadta magához a hatalmat, amely betiltotta az alkotmányt és mindenfajta demokratikus megnyilvánulást, korlátozta a szakszervezetek működését; rendőrök, hóhérok és gyilkosok rezsimje, amely majdnem egy fél évszázadon keresztül egy véreskezű Köztársaságot kényszerített rá Magyarországra. E gyalázatos múlt emlékének ördögét akarják kiűzni magyar barátaink azáltal, hogy jóváhagynak egy alkotmányt, ami újra előtérbe helyezi identitásuk, nyelvük, területük, szabadságuk szimbólumait. Talán egy még távolabbi, de nem kevésbé kegyetlen múlt emlékét is le szeretnék rázni: az 1920-as trianoni szerződését, amelyben a szövetséges hatalmak, és mindenekelőtt a laicista és republikánus Franciaország, igyekezett megbüntetni és megalázni a katolikus és habsburgista Magyarországot, megfosztván azt területének és népességének kétharmadától.
Az Európai Unió, tudatlan politikusainak és a telhetetlen bankárokat kiszolgáló funkcionáriusainak csapatával úgy gondolja, hogy útját állhatja a nemzeti emlékezés és újjászületés eme folyamatának. Diktátumokról, büntetésekről és szankciókról álmodoznak. Jobb lenne, ha vigyáznának! Magyarország nem azért lett független a Szov­jetuniótól, hogy egy másfajta, jobban álcázott, de nem kevésbé zsarnoki birodalom része legyen. Ellen fog állani, és ellenállása másokat is követésre sarkall majd. 1956-ban a francia nép, az akkori vezetőivel dacolva, spontánul támogatta a budapesti felkelőket. 1956 novemberének estéin a Párizsban összegyűltek emlékeztették a dunai mészárosok francia bűntársait, hogy jó lesz vigyázniuk. Mert Párizsban nem nagyon szeretik azokat, akik a szabad népeket bántalmazzák. Ma este mindnyájan magyar hazafiak vagyunk!

Hubert de Marans,
La Revue Critique