Vesekő (Klinikai palackposta)

Szóval, a vesekő.
Nekem ebből (még) nincs. Nem is foglalkoztam vele. Előbb a nyelvi bőség, gazdagság lep meg, amint a "vesekövesek" a kő eltávolítását megnevezik. A vesekövet törik, zúzzák, a kőtörésnek alávetettek többnyire a légkalapácsot emlegetik. A köveket bombázzák, aprítják, darabolják. Négyszáz-hatszáz ütéssel próbálják apró darabokra aprítani, ami, ha kalciumkristályszerű keménységű, mind kalapálhatják. Számomra a legérthetőbb magyarázatot az a kamionsofőr tálalta, aki azt mondta: "olyan ez, mint amikor évekkel ezelőtt a gáztűzhelyet egy olyan kovaköves szerkentyűvel gyújtottuk be, amely szórta a szikrákat". Ilyen sugarakkal ütik, verik a követ – illetve a köveket. És a szó szoros értelmében is "jaj" annak, akinek műtéti úton, "bányafeltárási módszerekkel" kell eltávolítani a köveit.
A vesekövesek literszámra vedelik a cukor nélküli teát egyéb kőhajtó, kőoldó gyógyszerek mellett, hogy a feldarabolt köveket vándorútra bírják. Van, akit a felaprózott kövekkel együtt küldenek haza, hogy napok vagy hetek múlva otthon ürítsék ki a kőtörmeléket. Külön szertartás az, amikor a gézen átszűrt "folyadékból" hátramaradt törmeléket mustrálják, egymásnak mutogatják, mint valami drágaköveket. Rekord­ként emlegetik, amikor valakiből kétszáz gramm követ "bányásztak" ki.
Példaértékűnek tartom a háromszéki kamionsofőr esetét, aki Căşuneanu útépítési cégénél dolgozik. Nemsokára a Moldovai Köztár­sa­ságban építenek utat, és vesekövei nem zavarták ugyan még, de mielőtt a moldvai útra menne, tanácsosnak látta a kövektől megszabadulni, mert ha ott fogja el a vesegörcs, még az sem lesz, aki jajgatását megértse.
A veseköves páciensek háromnaponként vagy hetenként váltogatják egymást. Szá­momra a másik érdekes kórtermi tanulság: rá kellett jönnöm, hogy mennyire nem ismerem a hazai társadalom humán alkotóelemeit. Eddig úgy jött ki a lépés, hogy magyarok, román értelmiségiek között éltem. Itt, a vesekövesek között kell észrevennem, hogy a különböző társadalmi rétegekből, más és más tájegységekből, a műveltségi szintek sokféleségéből érkezők nyelvét nem mindig értem. A magyar kamionsofőr román beszéde számomra érthető, mert logikus, tudja, mit akar mondani, artikulált, tagolt, hangképzése akár iskolai példa is lehetne. A Prut melletti román faluból érkező vállalkozó – kétszáz hektáron gazdálkodik, tehenészete van, húsmarhát, növendék állatokat hizlal –, szóval a moldvai farmer szövegdarálásának felét sem értem. Pedig egyfolytában mond. Nemcsak ő mond, és akkora hangerővel berbitél, mintha a Kárpátokon kellene átkiabálnia, hogy otthon is hallják. Sztentori hangjára megremegnek az ablakok. Témakezelése, bármi is legyen az, egyedien sajátos. A községi rendőrfőnökkel tárgyal fél órán át. Egy ütődött, kelekótya legényke már másodjára tör be az asszony – a felesége – által vezetett falusi boltba. Nem pénzért, némi élelmet visz magával. Főleg édességet. A pénzhez nem nyúl.
A törzsőrmesterrel megegyeznek, hogy hazavárják, amíg a "köveitől" megszabadul, s akkor móresre tanítják a szerencsétlent. – Az ilyent hiába záratják be, mert "ott" még tökéletesíti a szakmát – ismétli. Amikor otthon lesz a mi "kövesünk", a rendőrfőnök beviteti a "posztra", s onnan egyetlen foggal távozik. A többit mind kiveri a főnök, hogy többet ne tudjon a csokoládéba harapni.
Tudom, hogy mi fán terem az ilyen átkozódó fenekedés. Az üzletre rákapott suhancnak nem esik semmi baja. De telefonon jól kidühöngik magukat.
A Prut melletti farmer sokat ad magára. Vendéglőben étkezik, két étkezés és a kőtörések között telefonál. Tőlem azt kérdezi: Magyarország felé hol vannak a határátkelők? Milyenek az ottani viszonyok? Mert neki most is van egy peres ügye. A vámnál simán áthozta a 98 csomag cigarettát a Pruton túlról. De a határtól tíz kilométerre kirámoltatták a kocsit az ellenőrök. És megkapták a 98 pakk szivart. Hát hogy megy ez? A hátártól ekkora távolságra is garázdálkodhatnak? Milyen törvény az ilyen? Beperelte őket, mert volt, aki megnyert egy ilyen pert.
Amit viszont szívesen hallgatok: az a moldvai egészségügy kritikája. Marosvá­sárhelyről hozsannázik. Ez egy nyaraló. Otthon, Moldova fővárosában ötször verték szét a köveit. Egyikből sem lett semmi. Ezt kellett eltűrnie! Itt ezért sem, azért sem kell fizetnie. Lesújtó véleménye van az orvosokról is. A "Domnu Doctor", amikor három hét múlva visszament, azt mondta, hogy összevissza evett mindenfélét, s attól újra kinőtt a köve. Mint eső után a gomba.
Azt azért nem hiszem el még neki sem, hogy az ottani orvosnak már a páciens hátsó testnyílásában van az ujja, s akkor kérdezi meg, van-e 380 lej nála.
Hogy miért éppen 380, és mondjuk nem 400? Hát honnan lenne? A szociális segélyből nem futja.
S az orvos ekkor mit csinál?
Hazakergeti a pácienst. Máskor legyen pénz nála.
Egy szavát sem hiszem, mint a betörésre vetemedett suhanc egyfogassá nyomorítását.
De a kórteremben lévők ámulva hallgatják. És együtt dicsérik Marosvásárhelyt.
Egyszer azt is mondja a farmer: ez teljességgel más ország. A kézdivásárhelyi kamionsofőrrel összenézünk.
Aztán belép a rusztikusabban is viselkedni tudó nővér, és rászól a Prut menti farmerre: mosson zoknit s lábat, mert istállószag van.
És kinyitja az ablakot.