André Kertész fotói Sepsiszentgyörgyön (Galamb a kőrengetegben)

A konkurencia(?) nem kedvezett André Kertésznek, a Bauhaus teoretikusaként elhíresült, sokoldalú avantgárd művész, Moholy-Nagy kísérleti, a fotográfiát a grafikához közelítő, megtervezett képei, a Kertész-tanítványként induló Brassai, Kertész-fotók ihletésére készülő, az éjszakai Párizs mozgalmas életét bemutató felvételei vagy Capa döbbenetes háborús fényképei, riportfotói s az élete alkonyán bravúros beállításokkal is kísérletező Munkácsi sport- és divatfotói kissé elhalványították André Kertész ikonszerű fotográfiáit, zsánerképeit, fényekkel operáló jellegzetes, a maga korában, s korántsem csak az aktfényképezésben újszerűnek számító divatot teremtő "torzításait"... Most száz fotográfiáját látva megcsodálhatjuk képességeit, nem ingerel már az össze­hasonlítások mindenkori gyönyöre, képeit most csak saját képeivel hasonlítva össze figyelhetünk fel évtizedekig igen népszerű, s alaphelyzeteiben nem sokat változó, csak (haladva a korral, a fényképezőgép fejlődésével, a fotografálás technikai újításaival) tökéletesedő, finomuló képességével. Mindig egy időn túli, időtlenné váló pillanatban ragadja meg az embert, meglátva az általánosban a különöst. A változóban a változhatatlant.
A kecskeméti Ernst Múzeum gyűjteménye a Magyar Kulturális Központ szervezésében március 4-ig látható a sepsiszentgyörgyi Gyárfás Jenő Kép­tárban, a kiállítás utána továbbutazik Nagy­szebenbe és Brassóba... Mivel a rendezők, nagyon helyesen, időrendbe rendezik a fotókat, óhatatlanul is Kertész váltakozó helyszíneire, Pestre, Budára, Esztergomra, majd Párizsra, végül New Yorkra, élete állomásaira ismerhetünk. Egy-egy ifjúkori remekműve, a szándékosan a háború "békés pillanatait" megörökítő képek, azután különösen az a fotó, ahol magyar bakák tépik le, valamikor 1917-ben, az Őszi­rózsás forradalom kezdetén egy tiszt rangjelzéseit, túlmutatnak önmagukon, és mintegy az egész korszakot jelképezik. Felfigyelhetünk egyébként arra is, hogy a rárakódó évtizedek, az eltelt idő miként módosítja egy-egy Kertész-kép egykori jelentését. Különösen érdekes a két Károlyi Mihály-fotográfia, a köztársasági elnök, amint kissé mélabúsan tekint "sikerei csúcsán" a bizonytalan jövőbe, majd az emigráns Károlyi Mihály, a levitézlett köztársasági elnök, akinek semmi nem sikerült, bizarr környezetben, szomorúan. A három, egymást kiegészítő, magyarázó, s miért is ne: terrorizáló fotográfia sokat elárul a magyar történelem egy válságos korszakáról, Trianon elő- és utóéletéről. Azután jönnek a párizsi fotók; egy nagyváros hétköznapjai rekonstruálhatóak.
Kertész ekkor már sikerei csúcsán, a nagy angol, francia, német képeslapok és folyóiratok sorra közlik képeit, nagy magyar kortársaival is jóban van, ő fényképezi le például Moholy-Nagy László híres fényorgonáját, s indítja el a sikerek útján a fiatal, ambiciózus Brassait. Szóba kerül Németországban egy könyv kiadása is fotográfiáiból, de ez majd csak negyven év múlva valósul meg, akkor elsöpri Hitler hatalomra jutása, a megváltozó német körülmények. Kertész továbbutazik Amerikába, nagy ígéretekkel csábítják, emberként sem lát más kiutat, csak el innen, el, lehetőleg minél messzebb jutni a fasizálódó Európából. Amerikában viszont nem értik. "Az Ön fényképei nem a riportot illusztrálják – állapítja meg egy nagy amerikai képes magazin főszerkesztője –, sőt, időnként ellentmondanak az írásnak, mást fejeznek ki." Ezt akár dicséretnek is felfoghatná, visszahúzódik és fáradhatatlanul fényképezi a világváros ezer arcát. Egyik legizgalmasabb amerikai fotójának címét illesztettük írásunk fölé, igen, galambok a metropolis kőrengetegében. Mindent kifejez Amerikáról.
Öregen még visszatér Párizsba, és újra szárnyára kapja a céda siker, majd az utolsó, New York-i évek következnek, imádott felesége halála után már házából sem nagyon mozdul ki, csak az ablakon át fényképez. Így készülnek utolsó, felejthetetlen fotográfiái.