Portrék örökséghagyókról

Amint egymást követő kötetei bizonyítják, akár vissza-vissza is tér egy-egy feltárt területhez, hogy minél teljesebb képet adhasson kutatása tárgyáról. (Lásd: Paradigmaváltó erdélyi törekvések. Ko­lozsvár, 2003, Jöjjön el a mi időnk. Csíkszereda, 2005, Legyen eszünk, ha már volt. Miskolc, 2006, Fájó sebekből termő ágak. Budapest, 2010.) Az egyes tendenciákhoz mindjárt az irodalmi, illetve szellemi élet valamely markáns szereplőjét kapcsolja az ember, Kós Károlyt a Kiáltó szóhoz (1921) és a transzszilvanizmushoz, Tamási Áront a Tizenegyek (1923) című antológiával jelentkező írói csoportosuláshoz, ahhoz, amelyet az erdélyi magyar irodalom első nemzedékeként tartanak számon, László Dezsőt az Erdélyi Fiatalok (1930–1940) című kolozsvári folyóirat irodalmi és társadalomtudományi műhelyéhez, Makkai Sándort a Nem lehet-vitához (1937), Horváth Istvánt a Termés (1942–1944) című folyóirathoz és a népiséghez, Páskándi Gézát az 1960-as évek újító törekvéseihez. Mindannyian megannyi védjegyei az erdélyi magyar kultúrának, nem véletlen, hogy Cseke Péter ilyen címen* jelentetett meg egy kötetnyi tanulmányt a felsoroltakról és más eszmetársakról, Jancsó Béláról, Szabédi Lászlóról, Mikó Imréről, Beke Györgyről, Sütő Andrásról, Szabó Gyuláról és másokról.
Cseke Péter munkásságában a hiteles valóság-, tény- és dokumentumfeltárást s ezek igényes bemutatását lehetett méltányolni. Az utóbbi időben eme írói erények mellett felerősödni látszik egy másik, az írások személyes töltete. Új kötetébe foglalt portréi ezt az észrevételt erősítik meg. Érezni bennük a szenvedélyt és a szeretetet.
El kell ismerni: jótékony hatással lehet az olvasóra is, ha az élményszerűség szintjével is kiegészül például a feltárt irodalmi vagy művelődéstörténeti anyag bemutatása. Aki aztán azok irodalmi munkásságát vagy eszmerendszerét kutatja, akik egy-két nemzedékkel előtte jártak, jó esetben sokat nyerhet a nemzedékek közötti természetes kommunikációnak, a személyes kapcsolatoknak köszönhetően, de ott, ahol e szerves fejlődés mesterséges módon megszakadt, nehéz pótolni a nemzedékek közötti közvetlen kapcsolatok elmaradását. Maga Cseke Péter sem hagyja ezt szó nélkül: "Közvetlenül a második világháború után született nemzedékemnek nem adatott meg, hogy az előttünk járó, az előző kisebbségi helyzetben eszmélő korosztályok vala­mennyi meghatározó egyéniségét személyesen is megismerhesse: háború, menekülés, hadifogság, hidegháború és a »román Gulág« egyaránt megtizedelte őket – írja a László Dezsőről készült portréban a szerző. – Akik élve megúszták, és halálukig köztünk lehettek, azok sem tudták nyíltan áthagyományozni a tájékozódásunkat megkönnyítő kisebbségi élettapasztalataikat. Vagy azért, mert megfélemlítettek voltak, vagy azért, mert az értelmiségnevelő intézményrendszerből teljesen kiszorultak."
Különben éppen a korábban felsoroltak, ama meghatározó egyéniségek lennének Cseke Péter számára szellemi életünk örökséghagyói. Egyikük, a sepsiszentgyörgyi származású lelkész és társadalomtudós, László Dezső 1940 elején egy esszében vette számba az akkori magyar szellemi élet úgymond legdöntőbb tényezőit, ezeket a kritikai hangban, a társadalmi és gazdasági szemléletben, a népi elem jelenlétében és a keresztény gondolatban jelölve meg. Befejezésként aztán meg is indokolta, hogy miért tartotta fontosnak szemléjét: "Azért idéztem a múltat, szellemi életünk nagy örökséghagyóit magunk közé, hogy rajtuk keresztül és bennük értsék meg egymást azok a mai magyarok, akik konzervatív és modern álláspontról szolgálván szellemi életünket, sokszor azt gondolják, hogy szemben állanak egymással."
Hasonló indíttatásból vállalkozik bizonyára Cseke Péter is az általa fontosnak tartott örökséghagyók megidézésére. Kisebbségi kultúránk védjegyeinek tartja őket, s felkínálja a róluk készített pályaképeket, hátha bemutatott gondolati teljesítményük és példájuk közelebb visz a mai magyar kisebbségi sors jobb megértéséhez, hiszen a történelmi tapasztalatra hallgatni és alapozni sohasem csak magáért való foglalatosság kis népek részéről Európának ebben a szögletében.
* Cseke Péter: Védjegyek. Íróportrék – ellenfényben. Kolozsvár, Kriterion Könyvkiadó, 2011