Széplaki Károly szellemi széplaka

Legmarkánsabb emlékeim az uzoni ,,népi egyetemhez" kötődnek. Meghívott előadóként is többször megfordultam a nagyközségben, de főleg vittem magammal egykori kolozsvári ismerőseimet is, akik otthon, a kincses városban a 60-as évektől kezdve már nem vállalhattak közszereplést. A tudományos ismeretterjesztés ürügyén tudós ismerőseink itt szakmai szenvedélyüket részben kiélhették. Uzon volt az a megbízható hely, ahol mindig telt kultúrházas, templomi öltözetű és áhítatú felnőtt érdeklődőkre számíthattunk.

Széplaki Károly története most azért is érdekel, mert a hazai indíttatása az enyémhez hasonlatos volt. Gépész-gazdaember, cséplőgép-tulajdonos apa, a kalákás cséplés egykori, közösségszervező ereje, majd a háború után családi átokká romlása, ami szérűn való cséplésekkel, hatalmas adókkal, beszolgáltatással, kuláksággal, s a család — legalábbis a mi esetünkben — gazdasági megnyomorításával járt.

Széplaki Károly uzoni portája a főút mellett áll. Könnyű hozzátalálni, a kapu két belső sarkánál hatalmas hársfák — szádokfák — strázsálnak, a kapu maga is figyelemre méltó, valóságos iparművészeti alkotás. Látszik rajta a fémmunkás édesapa szakmai tudása, művészi érzéke, s az is, hogy látott ezt-azt a nagyvilágban, többek között Budapesten, ahol szép kovácsoltvas és hajlított fémpántokból összeművészkedett kapukkal, kerítésekkel találkozhatott.

Úgy tűnik, hogy a géplakatos inasoknál a múlt század első felében gyakori volt a művészkedő hajlam. Apám — aki Csernátonban Páljános Béla bácsinál inaskodott, majd onnan egy gépészmesteri pofon miatt Kökösbe ment a Petrovits István szobrász és a filmes Petrovits Győző édesapjához, s ott szerezte meg a gépészmesteri titulust — szintén szeretett művészkedni. Könnyen olvasztható és formázható fémötvözetből gazdag díszítésű hamutartókat öntöttek. A család sokáig őrzött egy ovális alakú, nehéz súlyú hamuzót, amelynek peremsávján valamelyik antik istennő hevert, lepelszerű fátyollal alig fedve testét. Én Petrovits István munkáin is felfedezni vélem a gépész-famíliából hozott darabosságot, korai munkáin a fémet mintha a hegesztés varratai fognák össze, kerámiáinak egy része is rusztikus.

Uzonban a Széplaki lakás is felvillantja az egykori építtető polgári ízlését. Városias külsejű, villaszerű, könnyű szerkezetűnek tűnő építmény. Azt is tudom, hogy azért épült a ház a portán az Uzonban szokásosnál hátrább, mert az utca felőli részre még egy szobát terveztek, de aztán a közbejött események — a háború, az ezt követő osztályharcos esztendők — elakasztották az építkezést.

Minden rosszban van valami jó, szokták mondani. Ez erre a történetre is érvényes. Az uzoni Széplaki porta így szellős. Az épület és a kapu között lévő hatalmas hársfák felfogják a zajt és a port, s az üresen maradt tér helyet ad bokroknak, virágoknak, s a ház teste nem lóg ki a nagy forgalmúvá vált úttestre.

A lakásbelső is polgárias. Ilyen a bútorzat. A szobák hangulatát a túlterhelt könyvespolcok határozzák meg. Látszik, hogy az itt élők nem a könyveken spórolták a pénzt. A könyvek mellett testes újság- és folyóiratkötegek, lapkivágásokkal tömött dossziék. Itt a könyv és a folyóirat nem dísz, hanem munkaeszköz. Vendéglátómra jellemző, hogy az évek hosszú során hol telefonon, hol levélben ő hívta fel a figyelmemet különösen az uzoni kötődésű évfordulókra. Beke Györggyel gyermekkori barátok, iskolatársak is voltak. Több méltatás, évfordulós megemlékezés, Beke-könyvbemutató, amelyre vállalkoztam, a Széplaki Károly kapacitálására történt.

A Széplaki házaspár — Lenke asszony ugyancsak pedagógus —, mint mindég, most is lelkesedéssel keveredő szívélyességgel fogad, helyet foglalok, s eleve tudom, annyi mondandónk van, hogy most is csak belecsípünk ebbe-abba, de nem tudjuk kibeszélni magunkat.

Arra kapacitálom hát beszélgetőtársamat, hogy mondana ezt-azt a családjáról, arról a fészekről, ahonnan kirepült, s azt is vázolná, hova, hány helyre szállt le.

Sz. K.: — Édesapám fegyverkovács volt Budapesten, és még 1919-ben, a trianoni döntés előtt hazajött Uzonba. Előbb egy Nicolson gőzgépet, majd MÁV-gépet vásárolt. Ké­sőbb ,,haladt a korral", és volt olyan időszak, amikor három traktor állt a műhely előtt.

— Ez mikor történt?

— A magyar világban.

— A régi román világban milyen volt az uzoni gazdaélet?

— Voltak tanfolyamok. Volt Erdélyi Magyar Párt. Édesapám volt az uzoni titkár. Aztán következett 1945, apámat a Magyar Párt miatt letartóztatták, és elvitték Marosvá­sárhelyre. 1947-ben, a kollektivizálás közben. Akkor vitték el Szentivánból Pál Ferencet is. Apámat onnan elengedték, mert nem tudtak rábizonyítani semmit. De kuláknak tették. Cséplőgépe, műhelye volt. A cséplőgéphez ,,eresztgető" — cséplőgép etető — kellett. Az eresztgetőt egy-két hónapig alkalmazta, de ez oda vezetett, hogy az akkori felfogás szerint kizsákmányolónak tekintették. A kulákság azzal járt, hogy mindegyre jöttek az adót bevasalni. Édesapám azt gondolta, hogy ő a téeszben jól meglesz, s ott fog gazdálkodni. Beállt a kollektívbe. Onnan felhozták hozzánk a gépeket, mert itt volt az udvarunkon műhely. Később az állami gazdaság gépeit is idehozták. Az udvar, a műhely eleje mindig tele volt a javítani idehozott gépekkel. Ezektől aztán későn szabadultunk meg.

— Édesapádat szintén Károlynak hívták... Hol volt inas?

— Itt, Uzonban. Költő Gábornál. De Pesten is tanult.

— A cséplőgépnek volt-e közösségszervező ereje a faluban? Mennyire tudta együvé fogni a gazdálkodó embereket?

— Uzonban egy időben nyolc-kilenc cséplőgép-tulajdonos is volt. Kalákaszerű volt az egész cséplés. Az öregek rakták a szalmát, a fiatalok hordták a zsákokat, sokszor kilencvenkilós zsákokat kellett felvinni a padlásra. A pálinkáspohár kéznél volt, s azt minden nekirugaszkodásra kézbe vették. Virtusból, legénykedve mentek fel a létrán. A többiek étkezés előtt kaptak pálinkát. Volt olyan hely is, ahol bort is kínáltak, de az alapital a pálinka volt. Csépléskor külön terítettek a ,,gépész úrnak", de a legtöbb helyen együtt étkeztünk az emberekkel. Csak a módosabb gazdáknál terítettek külön. A kisebb helyeken egy nap alatt két-három helyen is csépeltünk.