Bessenyeit olvasva (Mai levelünk)

Nemcsak a barátom iránt érzett tisztelet – aki a kötet egyik társszerzője – késztetett arra, hogy beleolvassak a könyvbe, hanem az is, hogy 54 évvel ezelőtt, amikor a felvilágosodás kori "testőr írókról, költőkről" tanultunk, éppen csak a nevüket és néhány művük címét említette meg irodalomtanárunk, Bessenyeitől az Ágis tragédiáját és a Tariménes utazását.
Számos olyan írást találtam, amelyet olvasva felkaptam a fejem. Figyeltem főleg azokra, amelyekben az anyanyelvhasználat bevezetésének szükségességét hirdeti. "Aki tehát a magyar nemzetet tudós nemzetté akarja tenni, legelőször is annak született nyelvének kiszélesítésén és pallérozásán igyekezzék" – írja kétszáz évvel ezelőtt, amikor még a latin volt Magyarországon a hivatalos nyelv, és a korabeli uralkodók, Mária Terézia meg az őt követő "kalapos király" a németet igyekeztek ennek helyére bevezetni. "Én pedig azt tartom, hogy a mi nemzetünkben az elmének minden tehetségei kitetszhetőképen megvagynak, amit sok eleven példák mutatnak; hogy pedig a nagyobb rész a tudományoknak ízét nem érzi, az az oka mert a maga nyelvével nem kóstolhatja" – írja. "Miért ne lehetne egy nemzetnek haszna abban, ha anyanyelvén tudományok íratnak a maga fiaitól? Miért tartanánk mindnyájan kötelességnek nemzetünk nyelvének elfelejtését?" Kérdezi mindezeket a filozófus költő akkor, amikor a magyar irodalmi és tudományos nyelv nem létezett, és éppen annak a szükséges voltáról értekezik kétszáz évvel ezelőtt.
Aztán Bessenyei és kortársai munkásságának kezdeményezésére létrejött a magyar irodalmi és tudományos nyelv, amelyen a magyar nemzet fiai is olyan műveket alkottak, amelyek megállták helyüket Európa és a világ nemzetei mellett. Fájdalmas dolog azonban, hogy Bessenyei e gondolatai kétszáz év múltán is – más-más töltéssel – félelmetesen aktuálisak.
Kétszáz évvel ezelőtt egy nem létező magyar irodalmi és tudományos nyelv megteremtése és használata érdekében írta ezeket a mondatokat. Ma, kétszáz évvel később egy már megteremtett nyelv használatának megszüntetésére való törekvések miatt váltak időszerűekké. Ugyanis ettől a nyelvtől akarják megfosztani a kisebbségbe jutott magyarok millióit. A huszonegyedik század elején, az egykori Felvidéken (állítólag ezt a szót sem szabad leírni!), azaz Szlovákiában már a bírságokat is bevezették a magyar nyelvet nem ott, nem akkor és nem úgy beszélőkkel szemben, miként az államhatalom akarja.
Teszik mindezt az annyira áhított Európai Unióban, amelytől azt reméltük, hogy majd elrendeződnek a nemzetiségi különbségek. És az unió szót sem emel ellene. Pedig igen-igen szeretnek és tudnak beszélni az ott ülő "urak és hölgyek", ha akarnak, mint tették "némely politikusok" azon a két februári ülésen, ahol a magyarországi demokrácián úgymond foltot ejtő Orbán-kormány "viselt dolgait" vizsgálták. Hátborzongató volt eme gyűlések triviális hangulata, a kétharmados parlamenti többséggel rendelkező magyar kormány döntési jogosságának megkérdőjelezése! Mintha egy kelet-európai szakszervezeti gyűlésen lettünk volna! És ami a legszomorúbb, Magyarország "színeiben játszó" szocialista "képviselők" is vehemensen támadták a hazájukat ahelyett, hogy képviselték volna. Az egyik neve régi magyar nyelven rongy. Talán itt is érvényes lehet: Nomen est omen! Tovább nem is folytatom a kommentárt, amire csak a magyar nemzethez való ragaszkodásom jogosít fel, csupán egyike vagyok annak a "huszonhárom millió külföldi román munkavállalónak", akitől annak idején az ilyen bődületes nagy hazugságot magának megengedő Kovács László, ugyancsak szocialista politikus féltette az akkori Magyar Köztársaságot. Meddig lehet még hazudni büntetlenül az Európai Unióhoz tartozó Magyarországon és az Európai Unióban?
Ezeknek a szocialista politikusoknak legszívesebben idézett Bessenyei könyvét adnám kezükbe, amelyben ezt is olvastam: "Minden polgár köteles hazája törvényének védelmére, akármilyennek láttasson előtte. Nem szabad kérdésbe vennem, hogy hazámnak törvényes állása értelmem szerint helyes-é vagy nem, mert eszerint annyiféle törvénynek kellene lenni, mint amennyiféle esze egy ország emberének van. Akármilyen a törvény, oltalmára kit-kit kötelez. Ha mindennek szabad lenne hazájának azon törvénye alól magát kivenni, melyet a természet világában a maga esze szerint helytelennek tanál, egy országban sem volna rend a világban."
Igen, ezt kellene elolvasniuk és megtanulniuk a magukat "szocialistáknak" nevezőknek, mert annak idején ők sem olvasták Bessenyei György munkáit, de úgy látszik, még Kölcseyt sem: "Hazádnak rendületlenül / légy híve, óh, magyar!"
Én e nagy tudatlanság láttán, bizony, szégyellem magam!