Nyelvi ködből kikönyöklő vulkáni csúcsok (Klinikai palackposta)

Viszonylag sokat olvastam és írtam is az olyan erdélyi jelenségekről, amelyeket Csáky Zoltán filmje révén hagymakupolás honfoglalásként szoktunk emlegetni. Magam is részese voltam a szocializmus építésének dicső éveiben annak az akciónak, amikor, ha már az iparosítás ürügyén ezreket kellett a hegyen túlról Erdélybe behozni, akkor ezek között legyenek olyan moldvai katolikus famíliák is, amelyek nyelvéről már leváltak az archaikus magyar szavak, nevüket is megváltoztatták, eltorzították, s csak a vájt fülű bennfentesek tudják, hogy az Eris név mögött az egykor erőtől duzzadó Erőss név állt a vártán, Casap pedig a kaszabol igében élő, mészáros jelentésű Kaszab szót rejtette.
Szóval Erdély – és benne Székelyföld – etnikai arányainak és arculatának változásait évtizedeken át nemcsak az ágy széléről követtem nyomon, de arra a nyelvi jelenséghalmazra, amelyben klinikai napjaim telnek, nem figyeltem fel. Arra tudniillik, hogy az etnikai térnyerésnek, egy terület szimbolikus, majd fizikai feltöltődésének nemcsak látványos, harsány elemei vannak – ha törik, ha szakad, ha van ortodox vallású a településen, ha nincs, Nyárádszereda központjába úgyis ortodox templomot építünk! Itt tapasztaltam, hogy az etnikai előretörés, mint valami sűrű köd, mint a szmog, benyomul a völgyekbe, mindent ellep, látásunkat bizonytalanná teszi, beszorít a lakásba, a kocsit beteteti a garázsba, mert ilyenkor a rossz tájékozódási viszonyok miatt gyakoriak a koccanások és az ütközések.
Három évtized alatt Marosvásárhely etnikai arculata megváltozott. Az utcák, terek kinézése, hangja és hangulata is. A klinikáiról méltán híres, az itt kibocsátott orvosi oklevél a szakma nemzetközi mezőnyében is számon tartott híre-neve tömegesen vonzza az embereket. Ezek hatalmasan hömpölygő hullámokban lepik el a klinikai folyosókat. Arcukat nemcsak a fájdalom, a kór jegyei, hanem egyéb, a fáradtság, a kilátástalanság rajzolata szervezi egyvágásúvá. Hangosak, hangoskodók, mint ahogyan otthon megszokták. Beszédük, bár valamennyien románok, számomra bábelien sokféle és nagyjából érthetetlen. A háromágyas kórterem "lakói" ebből a masszából kerülnek ki. Szerencsés vagyok, ezen az osztályon tisztaság és rend uralkodik. Az ápolók kedvesek, tiszták. Szobatársaim háromnaponként vagy hetenként cserélődnek. Olyan eset csak egyszer volt, hogy néhány óra erejéig mindannyian magyarok legyünk. Egy szál Prut menti moldován már másféle hanggal tölti meg a kórtermet. Az oltyán pláne! Volt eset rá, hogy ketten feküdtünk magyarok. Egymás között, természetesen, magyarul beszélgettünk, magyarul telefonáltunk. Az oltyán nem szólt, de egy ízben megjegyezte: mikor két cigány belépett az udvarra, s saját nyelvükön kezdtek berbitélni, kikergette őket a kapun. – Ide csak az tegye be a lábát, aki úgy beszél, hogy én is értsem! – zárta a gondolatot.
Az ápolószemélyzeten figyeltem meg, hogy a marosvásárhelyiek vagy székelyföldi származásúak a magyarral magyarul, a románnal románul beszélnek. Úgy, ahogyan ez természetes. A kibédi nővérrel jól eltársalgunk arról, hogy Dózsa a háromszékieké-e vagy a kibédieké, ahol ma is vannak Dósa nevűek. Ő is az. És Kibéden szobrot is állítottak a rettenthetetlen vitéznek. Mások, az erdélyi mezőségről érkezők csak napok múltán lendülnek bele a magyar beszélgetésbe. Miután látják, hogy a főorvos magyarul is szól.
Szóval magamban mórikálva ülök a vaságy szélén. Ha­sonlatot keresek a nyelvi jelenségre, arra, hogy a nagy részben román, Maros megye és Székelyföld határain kívülről a városba behömpölygő pacientúra természetes és spontán módon miként hódítja meg beszédével is ezt a települést. Mint amikor a juhsereget ráengedik egy eddig nem legeltetett parcellára, ahol felzabál minden ennivalót.
Láncreakciószerű ez. A gyógyult beteg hazamegy. A vásárhelyi klinikai szolgáltatásoktól el van telve. A kórházi körülményektől, ahhoz képest, mint amit környezetében lát, el van ragadtatva. És terjed a klinikák jó híre, elindulnak az újabb rajok, a moldvai Jászvásárt, az olténiai Craiovát, de akár Konstancát is a hátuk mögött hagyja. És szidja, pocskondiázza az övéit.
És ekkor, lecsukott szemhéjam alatt megjelenik a hasonlat: geológus fiam kutatómérnökként egyszer valahová Patagónia felé repült. Chile déli részén a Corcovado-öbölben felfedezte a Chaiten vulkáni kúpját és a tűzhányótársakat. Az orsó alakú hegyek felső teste a völgyeket borító több kilométernyi vastagságú ködből mint puha paplanból, úgy emelkedett ki a vulkanikus kúpok közül.
Akárcsak a klinikák nyelvi közegéből egy-egy magyarul is megszólaló orvos, kedves nővér vagy a csendesen szemlélődő magyar beteg. Őket még nem lepte be, nem szippantotta magába a köd.