Íme egy nemzeti közösség!

A vasárnapi választásokon közösségünk alighanem kitalált a zsákutcából, melybe eddigi ,,féloldalas", egyik lábára sántító, sőt, kancsalító közképviselete vitte bele, s mely már-már kétségessé tette, hogy nagy tervét, önmaga társnemzetté emelését valaha megvalósíthatja-e. Az erdélyi magyarság emancipációs potenciáljáról, jogvédelmi igényszintjéről állíthat ki ugyanis derűlátásra okot adó bizonyítványt a vasárnapi eredmény. Hogy egyenjogúsításra és önrendelkezésre törekvésünkben hol a megállás, arról ezentúl nem lehet az eddigi szűkkeblű és kishitű módon vélekedni, mivel legitimitást nyert egy olyan, új horizontokat nyitó második vélemény és álláspont is, melyet eddig legszívesebben leírtak volna magyar ellenfelei, mi több, iparkodtak ,,egységbontásnak" meg hasonlóknak minősítve meg is rágalmazni.

Ezentúl azt, hogy mi a romániai magyarságnak mint olyannak a véleménye és érdeke, a nyílt politikai versenynek és vitának, a kidolgozandó szabályok szerint zajló összmagyar belső választásoknak és politikai egyeztetéseknek kell eldönteniük. Egyre nehezebb lesz ugyanis a részcélt egyedül üdvözítő megoldásként eladni. A részcélok könnyen önmaguk ellentétébe fordulnak át, miként kiderült tizennyolc keserves év során. Ehhez az eddigi ellenzéknek fel kell építenie a maga szervezeti hátterét, a polgári párt alapítását felelős közéleti vezető ezentúl nemhogy nem rosszallhatja, hanem kimondottan igényelnie kell.

Erdélyben egy eddig elfojtott hang tört fel szabadon és nyilvánosságot kérve az európai parlamenti választások ürügyén, de egyúttal szellemében is. A kontinentális autonómiamodellek példájára támaszkodva, nyilvánvalóan más akusztikájú, kedvezőbb közeg összefüggéseibe ágyazva folytatható az erdélyi magyar kisebbség emancipációs harca, mely íme, itthon új, kollektívumának egészére nézve üdvös erőviszonyokat volt képes teremteni.

Ecce communitas!