Disznók turkálják szét a gazdaságot (Határhelyzetek)

Este van, kinn sötét, esik az eső, a kavicsozott udvaron két kocsi is pihen, egy, a rakterét, mint valami nagykabátot magáról levető kisteher és egy ,,luxus" Dacia. Benn a gazdálkodó tanítóember újságot olvas, nem mondom meg, melyiket, mert ez nem a reklám helye.

Üdvözöljük egymást, mondom, hogy éppen csak beütöttem magamat, állok is tovább egy esti rendezvényre. Hellyel kínál, s a lapban olvasottak témavezetése alapján mondja, hogy Sándor fia a falu végén, az istállóknál van az állatoknál. Pedig semmi értelme, ,,ezek" a kisebb gazdákat módszeresen tönkreteszik. Valaki, aki az újságban a francia bikákról ír, a levegőben jár, mert a húsmarhát sem lehet elfogadható áron értékesíteni. Ők három, egyenként 600 kilós bikaborjút a tavaszon ,,értékesítettek", két héttel ezelőtt egy 350 kilogrammosat, most is nevelnek kettőt. A Casalco vágóhídja csúfot űz a gazdákból, 2,8 lejért veszi át a 600 kilós bikaborjút, a vágómarháért 1,5—1,8—2 lejt fizetnek kilogrammonként, a tej literéért 0,6 lejt ad a másik vállalat. Ezért a tejet el sem adják, két litert fejésenként hazavisznek, a többit kiszopatják a borjakkal. Az egyik bikaborjú 450 kilós volt, s még mindig szopott. A takarmány drága, nincs is elegendő. Ők elkövették azt a butaságot, hogy fát vagy faanyagot cseréltek gabonára a regátiakkal, azt feletetik az állatokkal, s azokat ráfizetéssel, értékükön alul adják el. Vannak olyan gazdák, akik 20—30 tehenet tartanak, ehhez jelentős takarmánymennyiség szükséges, ami a rengeteg munka után sem az eladott tej, sem a hús után nem térül meg.

Cseppet sem rózsás a helyzet a földekkel sem. Törökbúzát már egyáltalán nem termesztenek, mert a vaddisznók szétmarcangolják, a pityókát is kitúrják, a gumókat összeharapdálják és kiköpik, mert nem azt, hanem a csimaszt, a gilisztát keresik. Számomra érdekes megfigyelésekkel rukkol elő, azt mondja, hogy a gabonakéve-rakást sem azért verik szét a vaddisznók, hogy a szemet megennék, hanem a csomó alatt gilisztát keresnek. Ő maga látta, amikor a szétvert kalangya alól kitúrt és ugráló egerek után magasra ugorva szökkentek a vaddisznók.

A gazdák a földjeiket felhagyták, legfeljebb legeltetnek az egykori szántók helyén. Búzát sem vetnek, csalamádét sem, mert ezt is tönkreteszik a vadak.

A konyhaszekrényen egy edényben gyönyörű almák. Elkapja a tekintetem, és rögtön áthelyezi elém az asztalra. Erdővidéken vagyunk, mi lehetne más az alma, mint Budai Domokos. A hersegő alma sem tereli el gazdálkodás témájáról figyelmünket, nem, mert azt mondja, hogy a kollektív után egyetlen haszon maradt volna hátra a falunak, s ez a gyümölcsös. Az alma, szilva jól érzi itt magát, de az ültetvények fáit a medvék szaggatják szét. Mint a combja, olyan vastag törzsű fát is kettétörnek. Egy 300 kilós medve, ha felmászik az alma után, recseg-ropog és törik alatta a fa.

Semmi állatféle sem jövedelmező? — próbálok a veszteség rovatba sorolható témáknak más irányt szabni.

A juhok még hoznak valami hasznot — mondja. Húsz juhot tartanak. Ezek túróval, ordával, sajttal ellátják a családot, s a bárányhús is ínyenc falatnak számít. Disznót hármat tartanak. Hattagú a család — fiával, menyével és a két unokával egy födél alatt laknak —, a három disznó is rámegy a családi fogyasztásra. Aztán a sok majorság. Húsáért, tojásáért tartják.

Ezekből a folyamatokból nem nehéz kihámozni, hogy a régi vágású falusi gazdálkodás a lejtő felé tart. Erdő, mező, s az állattartás is ezt jelzi. Az erdő elvásik a gabonáért, egyéb abraktakarmányért, mert a szántóföldeket a vaddisznók vették birtokba, a feletetett gabona révén az erdőt is megeszik az állatok, amelyeket áron alul kénytelenek elvesztegetni azoknak a közvetítőknek, akik a húsárut a fogyasztóknak tízszeres áron adják tovább.

Leginkább az állattartás sorsának alakulása jelzi az irányt: borjakat, teheneket nem érdemes tartani. A juh válik haszonálattá, s meglehet, a kecske. Ló helyett a szamár, pengő vastengelyű szekér helyett a gumikerekű járgány. A fiatalság elhúzódik a faluról.

Témát váltok, az unokákról érdeklődöm, s felvidulva mondják, hogy a hetedikes Sándor az újságból választott riportot iskolai elemzésre.

Elolvasom, és nem csupán udvariasságból dicsérem meg a baróti gimnazistát, amit a kicsi Sándor udvariasan meg is köszön.

Elindulok a rendezvényre. Zsigmond Laci egy nagyméretű nejlonzacskó almát — Budai Domokost — hoz utánam. Leteszem a tálalóasztalra, s a vendéggyerekek nekiesnek és jóízűen hersegtetik fogaik között. Derülünk a jeleneten. Végre van, amin nevetnünk.