Zsenike

Tulajdonképpen számára nem a garázs a tájékozódási pont, mint nekem, hanem a szemétlerakóhely meg a kukák, melyeket a garázsok mellé telepített annak idején az építő.

A szóban forgó szemétgyűjtő a város egyik leggazdagabb, legbőkezűbb lelőhelye, ha szabad így minősítenem, ugyanis rendezett viszonyok közt élő családok lakják a hatalmas, L alakú saroktömbházat, valamint az egyebeépített három kisebb másikat, melyek telkén áll. A bőven termő, ruhaneműtől ételmaradékig és ócska, roncs bútordarabig, a legkülönfélébb használati cikkektől a szétvert ablak- és ajtókeretekig, fém alkatrészekig az égvilágon minden civilizációs hulladék megtalálható itt. Akár különben molyos, báránybőr bundában is távozhat innen, vagy felöltözhet tetőtől talpig, aki kitartóan túrja a kukák tartalmát, gyerekének ajándékot, szüleinek kis figyelmességet vihet haza a kidobott játékok, millió elromlott, de kit tudja, valamire mégis jó tárgy, gyártmány közül. Nem akármilyen lelőhely bizony e szemétlerakó, s csak azért nem mondom büszkén, hogy a mienk, mert magam egy ennél szerényebb helyre hordom különben is szerényebb szemetem.

No, de Zsenikéhez visszatérve, ő azért lebzsel naphosszat a környéken, általában a közeli üzlet jószívű eladónői közelében, mert édesanyja viszont a kukák tövében gunnyaszt órákon át, lévén ez a legbiztosabb módja annak, hogy ne hiába vonszolta volna le magát az Őrkőről. A mama, fiatal, mozgássérült asszony, és hasznosítható életmaradékot gyűjt, sosem kérdeztem, de nyilván disznót nevel, és azt etetni kell. (A cigányok disznaja valahogy kívül esik az uniós jogszolgáltatás hatáskörén, mely a hulladékmoslékhoz folyamodást úgyszólván betiltja az európai sertések gazdáinak.) A guberálásnak van egy másik módszere is, a könnyebben mozgók a kukáról kukára járást részesítik előnyben, egy bot és némi turkálás árán hamar kideríthető, mit érdemes elvinni moslékba, s egy kis városi körút, öt-hat lelőhely érintésével már vezethet erdeményre, elégedetten röföghet a cuga. Zsenike édesanyja más megoldásra kényszerül, inkább félnapokon át vár, míg műanyag zacskója a szerre érkező vedrekből, adagokból megtelik. Délfelé élettársa is megérkezik, aki kis szekérrel járja a környéket, általában fémhulladékot, papírt, fadarabokat gyűjt és aprít fel. A napi munka végeztével arra a kéziszekérre, a rakomány tetejére kerül fel a disznónak szánt zacskó, és azzal tér haza a család.

Zsenike szülei restellnek koldulni, vagy az esetükben nem bizonyult eredményesnek, ezért az anyuka a kislányt küldi kéregetni. Naponta dolgom akadván a garázsban, nem kerülhettem el, hogy Zsenikével megismerkedjem, bár ismeretségünk elmélyítését több tényező kimondottan gátolja. A gátlások például, de a szándékosság is. Az, hogy most már csak rámköszön, és kivárja, amíg a számára félretett banikat előkotrom zsebemből, és kis tenyerébe teszem minden szószátyárkodás nélkül, mind neki, mind nekem megfelelő. Én nem alázom meg azzal, hogy kérincsélnie kelljen, ő nem alázkodik meg azzal, hogy kezét nyújtja, vagy, mint először tette, ,,kis kenyérrevalót" kér emelt, siránkozó hangon. Én ugyan a kérést nem értelmeztem soha szó szerint, látván, hogy örökké az üzlet körül lófrál, pár szem cukorkára vagy rágógumira gyanakodtam, de a dolgot távolról sem tartottam természetellenesnek. Láttam ugyan, hogy az ajándékkifli felét a boltból édesanyjának adja, de hát mire rá nem viszi az embert a gyermeki szeretet, ugyebár. Mondom, kapcsolatunk pár barátságos szóra szorítkozik, ő cseppet sem bőbeszédű, esetleg kérdéseimre válaszol, de azok is nagyon szűk körben forognak. Megtudtam, hogy jár iskolába, hogy Zsenikének hívják — s ezzel tulajdonképpen beértem, mert a közeledés célszerűségéről mások a fogalmaim. Iskolába valóban járhat, ősz óta édesanyja nélküle jön le a hegyről, delente nélküle tér haza. Zsenikével azóta ritkábban találkozom, bár valahányszor a garázshoz közeledem, mindig eszembe jut.

A viszony minden bejáratottsága, rutinossága mellett a minap mégis meglepetésben volt részem. Megláttam, hogy Zsenike a boltból szelet kenyérrel tért vissza édesanyjához egy valódi kenyérkereső felelősségérzetével és örömével az arcán, miután tőlem magkapta és elköltötte azt a pár banit. Ha szépíró lennék, azt írhatnám, szívembe hasított a felismerés. Így — a tehetetlenség és közöny nyűgében — csak elviselni próbálom.