Csipike hajdan gonosz törpe volt, aki uralkodni akart az erdÅ‘ lakói fölött, de végül felfedezte, hogy jobb, ha szeretik, mint ha félnek tÅ‘le. Ezért, mikor óriás lett belÅ‘le, és hatalma alá hajthatta volna környezetét, varázspor segÃtségével megnövesztette az erdÅ‘t és lakóit.
A boldogÃtó bizonyosság
Mi történt Csipikével?
Ezt kérdezte estefelé már az egész erdő.
Pedig Csipike — tulajdonképpen — semmi mást nem tett, csak amit eddig. Megtárgyalta a házépÃtési gondokat Csigabigával, jámborságra oktatta Szarvasbikát, néhány szóval jóra intette Vadmalacot, sÅ‘t, a reggeli édesgyökeret is megköszönte neki, az ebédet közösen fogyasztotta barátaival, szundÃtott egy kicsit, majd lesietett a Patakra, ahol nemcsak a molylepkefogásban segÃtett Pisztrángéknak, de azt is megmutatta nekik, körülbelül hova rakják le ikráikat — hiszen annak is eljött már az ideje —, ahol az idétlen kis Botos Kölönte nem akad rájuk, és nem falja fel. Kecskebékával is találkozott, de ügyet se vetett rá. SÅ‘t, elhatározta, ha meglesz a bizonyosság arról, hogy a világ óriásinagyra nÅ‘tt, Kecskebékának nem mondja meg. Hadd higgye ez a hólyag, hogy pontosan olyan kicsi, mint a tegnap.
A nap már lebukott a Túlsó Oldal fenyvesei mögé, amikor visszaindult az Óriásnagy Bükkfához, ahol a barátai várták. Lassan ment, ballagott felfelé az oldalon. Úgy vert, lüktetett a szÃve, mint még soha. Várta nagyon az Esthajnalcsillagot — de félt is tÅ‘le.
Mi lesz, ha a csillag sokkal távolabbról ragyog majd rá, mint a tegnap este, amikor óriás volt?
Mi lesz, ha kiderül, hogy ő, Csipike már nem hatalmas óriás, hanem apróka kis törpe, akiben csak a lélek óriásinagy, de tenni semmit sem tehet a közjó dolgában, mert olyan pici, hogy senki sem hallgat reá?
Amint Ãgy, töprengve baktatott felfelé, megpillantotta a lámpását gyújtó Jánosbogárkát.
Eljött hát a nagy pillanat!
Csipike felnézett a magasba.
A Szikla fölött ott csillogott-sziporkázott az Esthajnalcsillag!
Nagy volt, fényes és mosolygós.
Csipikét nagy-nagy öröm járta át.
Az Esthajnalcsillag közel volt: ugyanolyan közel, mint az elmúlt este, amikor Csipike, a Rettentő Óriás még nem növesztette volt magához az Erdőt, a Világot. Csipike kinyújtotta a kezét a csillag felé.
— Éppen úgy nem érem el, pontosan úgy, mint az este!
Ez volt a legkétségbevonhatatlanabb, legdöntÅ‘bb bizonyÃték.
Lehajolt, megsimogatta Jánosbogárkát.
— Milyen kedves vagy, Csipike!
— Nem, Jánosbogárka. Nem vagyok kedves. Kedves eddig voltam. Mostantól kezdve jóságos vagyok. Már ezután csak jóságos lehetek!
— Soha többé nem rugdosol meg?
— Soha, Jánosbogárka — mosolyodott el Csipike, és a nyelve hegyén volt, már majdnem kimondta, hogy óriásokhoz nem illik a rugdosás, amikor meggondolta magát. Miért tudja meg Jánosbogárka, hogy immáron ő is óriás lett? Hiszen a Góliátpor és Csipike jóvoltából ennek a bogárkának csak a teste nőtt meg óriásinagyra, de a lelke... a lelke akkora maradt, amekkora a tegnap este és azelőtt volt. Nem szólt hát többet, búcsút intett Jánosbogárkának, és továbbindult.
Vajon jó lesz, ha barátainak elmondja a nagy, a boldogÃtó hÃrt? Jó lesz, ha megtudják, hogy óriások lettek? Most jók és kedvesek ugyan, de vajon ugyanilyen jók és kedvesek maradnak-e, ha megtudják, mennyire hatalmasak lettek? Hát a többiek, az ErdÅ‘ lakói nem élnek-e vissza hatalmukkal, ha megtudják, hogy mind-mind óriásokká váltak?
Nem. Csipike elhatározta, hogy senkinek se szól. Még Réz Úrnak se mondja meg, nehogy eszébe jusson, hogy mint Óriásrézúr rettenetessé váljék!
A Bükkfa alá ért.
— Nézd, Csipike, milyen gyönyörű, milyen óriásnagy az Esthajnalcsillag! — fogadta örömmel Madár.
— Tényleg, nézd, milyen gyönyörű! — biztatta Nyúl is.
— Gyönyörű, nem gyönyörű, együnk! — ült asztalhoz Kukucsi. Csipike mosolyogva ült mellé. Lám, ha Kukucsi megtudná, hogy óriás lett, felfalná a világot!
Vacsora közben Madár Csipikéhez hajolt.
— Igazán, Csipike, mondd, mi történt veled?
Csipike bölcsen mosolygott.
— Mi történt volna?
— Megváltoztál. Olyan nyugodt és méltóságteljes, hogy is mondjam... olyan tiszteletet parancsoló vagy, mint még soha!
Csipike megsimogatta Madár szárnyait.
— Ez nálam megvan, és ezután mindig meglesz.
És Csipike boldognak, nagyon boldognak érezte magát. Hiszen teljesült a régi vágya: megnÅ‘tt, óriásinagyra nÅ‘tt! És nincs egyedül, mint az éjszaka, itt vannak mellette a barátai. Hogy Å‘k is megnÅ‘ttek? Hogy az egész világ megnÅ‘tt? Mit számÃt! FÅ‘ az, hogy Å‘, Csipike óriás! És még valami: az egész óriásvilágnak egyes-egyedül Å‘ tudja a titkát. És megÅ‘rzi ezt a titkot, jóságosan megtartja, és ápolgatja magában, mert ki tudja, milyen szörnyűségek szakadnának a világra, ha némelyek megtudnák, mekkora hatalmuk van!
Hát nem elég mindez a teljes, a nagy-nagy boldogsághoz?
Kukucsi nagyot nyújtózott.
— Elálmosodtam, Csipike. Gyere, feküdjünk le. Óriásit alszunk.
Csipike sokatmondóan pillantott reá.
Nem is sejted, milyen igazat mondtál!
Most pedig örvendjünk Csipike nagy-nagy boldogságának, és búcsúzzunk el tÅ‘le. BúÂcsúzzunk, mert több mese immárom nem lesz róla. Mit mesélhetnénk még? Azt, hogy boldog?
A boldogság, a nagy-nagy boldogság gyönyörű szép dolog, de a mások boldogsága — valljuk be őszintén — egy kicsit unalmas.
Az unalmas mesét pedig — senki sem szereti.
