A düh rossz tanácsadó

Jót tesz-e egy pártként be sem jegyzett, igaz, kisebbségi szervezetként az országos politikai palettán is jól kivehető, mégis inkább érdekvédelmi, mint politikai entitásként törvényesített alakulatnak, ha túl szigorú és eredeti céljaihoz viszonyítva nagyon is pártos érdekeket akar érvényesíteni? Eredményes-e olyan körülmények között keménykednie, fenyegetnie, fejeket követelnie, öklöt ráznia, mikor nyílt titok immár, hogy szavazóinak egyharmadát elveszítette, ráadásul az EP-választásokon az is kiderült, a voksolásra jogosult magyar polgárok alig 28 százaléka járult azért az urnák elé, hogy az ő erejüket növelje? Hasznos-e, eredményes-e most olyan számonkérési és megtorlási hullámot elindítania, melynek következményei beláthatatlanok?

Bonyolult, súlyos kérdések, melyekre a szombati SZKT választ ugyan nem ad, legjobb esetben körvonalazódik a szövetség legújabb taktikai és stratégiai elképzelése, az, hogy milyen úton, kivel és hogyan akar tovább haladni. Innen, távolról csak az látszik, hogy a csúcsvezetésnek semmi kedve letérni a pártosodás útjáról, továbbra is egy szűk csoport akar dönteni minden jelentős kérdésről, pártkatonákká akarja változtatni támogatóit, s nem hajlandó megtűrni a másságot, a szervezetek viszonylagos autonómiáját. Mindebből logikusan következik: továbbra is dekoratív szerepet szán megfogyatkozott platformjainak, s nem befogadó ernyőszervezet akar lenni, ahogyan vezetői esernyővel felszerelkezve a választási kampányban hangoztatják. Hogy ezen belül fiatalítani kíván, Frunda Györgyöt (bizonyára saját kérésére) Bíró Rozália nagyváradi alpolgármesterrel vagy Korodi Attila környezetvédelmi miniszterrel akarja helyettesíteni, nem rossz lépés, de közel sem jelent majd annyit, amennyit a még megmaradt tagság elvárna tőle. S hogy vaskézzel akarják tovább vezetni a párttá degradált kisebbségi érdekszövetséget, az is bizonyítja, hogy a területi szervezetek átalakítására kieszelt eljárás épp annak a Verestóy Attilának a nevéhez fűződik, aki az elmúlt tizenöt év alatt alig tudott valamit kezdeni az udvarhelyszéki szervezettel, bukásból bukásba vitte, de éléről csak most mondott le, s mint kiderült, nem sikertelensége felismerése okán, hanem egy teljesen centralizált párt megteremtése érdekében.

A düh, a bosszú rossz tanácsadó, s korszerűtlen az az elv is, hogy ellenük van, ki nincs velük. Végre el és fel kellene ismerni, hogy ezt a sokféleképpen tagolt erdélyi magyar társadalmat más, új rendezőelv szerint kell összefogni. Mert ahhoz túl kevesen vagyunk, hogy egymás ellenségei legyünk.