Frigyre lépni a szülőfölddel (Határhelyzetek)

A könyvbemutató szervezője, Dimény Attila igazgató mintegy meglepetésként Incze István festőművész udvarteres képeivel körbeaggattatta a terem falait. A közönséggel szemben ülök egy alacsony székben a törpe asztal mellett, s akaratlanul, de akarattal is egybenézem a termet zsúfolásig megtöltő közönséget a festőművész — a székely Van Gogh — udvarteres képeivel. Azok, akiknek nem jutott ülőhely, a képek előtt állnak, s bele-belemozdulnak az udvarterek sikátoraiba, arcuk a jellegzetes házak ajtaja előtt is megjelenik, így az udvarterek képi világa benépesedik, és megelevenedik, élővé válik. Kinn szakad a hó, az ablakokon át bedereng a benti képbe a kinti havazás. Megismételhetetlen alkalmi csoda ez. A sokaság arcvonásait nézem. Ismerősök, barátok, a többség személy szerint ismeretlen és mégis ismerős, mert szüleik, a család, a rokonok arcvonásait húzzák át időben a céhes város történelmén. Akárcsak Incze István városarcot idéző munkái. A képek és a városlakók az egykori városházán egymásra találtak, és egymás éltetőivé váltak. Szinte sajnálom, amikor a nem is rövidre sikeredett könyvbemutató majd véget ér, és eltűnik ez a képi installáció, amelyiknek három eleme, a bemutatott könyv, Incze István jellegzetes városképei és ez a fantasztikus közönség ennyire egymásra talált. Az ,,alkotás" három összetevője nem fedi és nem takarja el egymást, hanem felerősíti, színezi, mozgalmassá és jelentésessé teszi a képet. Érdekes, ha ebből az együttesből kiszakítom az egyik összetevő elemet, önmagában is értelmezhető a látvány, a könyv s a közönség, de így, együtt olyan jellegzetes kézdivásárhelyiséget hordoz, olyan ragaszkodást és kötődést a városhoz, ami, ki merem mondani, valószínű, hogy páratlan. Ezért sereglett ide össze ez a nem egyívású, de mélységeiben és lényegében azonos érzelmű, gondolkodású, emberi tartású közönség. Ez egyben a szülőhelyhez, szülőföldhöz ragaszkodás mintázata is. Erről szól a könyv, erről vallanak a képek, ez sugárzik az arcokról felém.

Mélyen személyes élménnyel tudom csak érzékeltetni, micsoda ragaszkodásról van szó könyvben, képben, közönségben, közösségben és a kinti havazásban.

Feleségem kézdivásárhelyi. Én is közel két évtizedig voltam a város lakója. Mikor a várostól, szülőktől el kellett szakadnunk, és Sepsiszentgyörgyre költöztünk, s a várandós anyánál jelentkeztek a bekövetkező szülés jelei, kijelentette, hogy ő Kézdivásárhelyen szül. Értettem. 1969-et írtunk. Szépmezőn át járhatatlan volt az út. Kökös felé kellett kerülni. Kátyús, rossz úton, rázós Skodával. A kislányt bepakoltuk a hátsó ülésre, s azt is kockáztatva, hogy esetleg az úton ér az öröm, de ebből baj is származhat, felmentünk Kézdivásárhelyre.

Zoltán fiam anyakönyvében és a személyi igazolványban, messze Észak-Amerikában is, az van bejegyezve: születési helye Kézdivásárhely.

A www.gondola.hu világhálón állandó rovatom van. Az ott megjelent több száz riportból, kisesszéből, glosszából egy kötetre való válogatás kiadására Hódmezővásárhely önkormányzata vállalkozott. A kötet címe: Frigyre lépni a szülőfölddel.

Kézdivásárhelyen tulajdonképpen ezt éltem át, ezt láttam a szemekben, s ennek melegét éreztem a kézfogásokban. Ez volt a bemutatott könyvben, az elhangzott szavakban, és a falakon sorjázó képekből is ez köszönt ránk.