Az előző két részben Kozma Ferenc, a szenvedélybetegeket és családtagjaikat segítő Bonus Pastor Alapítvány sepsiszentgyörgyi támogatócsoportjának vezetője életének sorsdöntő fordulatairól mesélt: amikor az alkohol rabja lett, s amikor az alapítvány segítségével ettől szabadult. Majd arról, hogyan sikerült visszaszereznie elvesztett családját és az eljátszott bizalmat. Időközben elvégezte a csíksomlyói Kalot Egyesület és a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Római Katolikus Teológia Karának kétéves lelki gondozói képzését. Most a támogató- és a hozzátartozói csoport szerepéről vall Kozma Ferenc.
– 2009. október 19-én alakult meg megyénkben a legelső támogatócsoport szenvedélybetegek és hozzátartozóik számára a Sepsiszemerjai Református Egyházközség és a Bonus Pastor Alapítvány közreműködésével. Maroknyi ember fogott össze, hogy végre városunkban is létezzen egy olyan hely, ahová bátrabban el lehet menni segítséget kérni, szembenézni a szenvedély okozta problémákkal – anélkül hogy erről bárki más is tudna. Ez mindenki számára az „első lépés” a gyógyulás útján. A Jó Pásztor névre hallgató támogatócsoport, szenvedélybetegek (alkohol-, kábítószer-, játék- és más függőségben szenvedők), illetve hozzátartozóik megsegítésére jött létre. A hetenkénti találkozók az utógondozás lehetőségét nyújtják azoknak, akik részt vettek a Bonus Pastor Alapítvány által szervezett terápiás programokon, valamint a bekapcsolódás lehetőségét azoknak, akik segítséget kérve keresik fel csoportunkat. A teljes diszkréció biztonságában őszinte, bensőséges légkörben csoportbeszélgetések zajlanak párhuzamosan egy szenvedélybeteg, illetve egy hozzátartozói csoportban. Törvényünk a mások iránti szeretet és tolerancia.
Csoportunk weboldalán olvasható mottónk meghatározza hovatartozásunkat: „Hibáink révén testvérek vagyunk – Mi, szabadult, felépült vagy felépülőben lévő szenvedélybetegek és hozzátartozóink nem erényeink, hanem inkább hibáink révén vagyunk testvérek, és azáltal, hogy együtt igyekszünk felülkerekedni rajtuk. Az a mód, ahogy egy szenvedélybeteg vagy egy hozzátartozó képes azonosulni a másikkal, titokzatos, spirituális, majdhogynem érthetetlen. De megvalósul. Érezzük. Érezzük, hogy tudunk másoknak segíteni, és ők is tudnak nekünk. Másokkal törődni új és izgalmas érzés számunkra: törődni azzal, mit éreznek, mit remélnek, miért imádkoznak, tudni, hogy miért szomorúak, tudni örömükről, ismerni félelmeiket, bánatukat, és érzéseket megosztani azért, hogy valaki más megkönnyebbüljön. Korábban soha nem tudtuk, hogyan kell ezt csinálni, azt sem, hogyan kellene megpróbálni. Nem is törődtünk vele. A közösség és Isten tanít arra, hogyan törődjünk másokkal.”
Vámos Péter, a Portage-program megalkotója és úttörője 1987. október 14-én így fogalmazott: „Azért jöttem ide, hogy magamra találjak. A zavarodottság és a félelem a szenvedélyek sötét világába űzött. Eltaszítottam magamtól mindenkit, aki törődött velem és szeretett. Idegenné lettem a családom számára. A bűntudat, a hazugság és a fájdalom vált legbizalmasabb társammá; a kábítószer és a szenvedélyeim voltak legkedvesebb barátaim. Sehova és senkihez sem tartoztam. Végtelenül magányos voltam. Itt végre igaz barátokra leltem. Nincs többé szükségem arra, hogy álmaim óriása vagy félelmeim csúf törpéje legyek. Végre őszinte lehetek, és kifejezhetem érzéseimet. A barátaim segítenek nekem. Közös útkeresésünk gyógyító hatással van rám. Immár a bennem élő szeretet, remény és erő irányítja az életemet, így újra teljes emberként indulok útnak. Az önismeret, a magabiztosság és a tudatosság megakadályozza, hogy ismét az árnyak birodalmába merüljek.”
A magyarózdi drogterápiás otthonban naponta elhangzik egy üzenet, amely a következőképpen szól: „Alkoholista, drogos, játékos vagyok. Nem volt könnyű beismerni, hogy szenvedélybeteg, szenvedélyeimnek rabja lettem. Sokáig hazudtam önmagamnak és másoknak. Azért jöttem ide, mert szeretnék őszintén szembenézni a múltammal, megérteni, hogyan jutottam el idáig, s megtalálni a kivezető utat. Azért vagyok itt, mert remélem, hogy segítségetekkel megtanulok hinni Istenben, bízni önmagamban és az emberekben. Eddig csak romboltam, most építeni szeretnék egy új életet. Tudom, hogy itt próbáltok megérteni, elfogadni, és ha kell, tükröt tartotok elém. Levehetem az álarcaimat, és nem kell megjátszanom magam többé. Szeretném, ha a mai nap is gyógyulásunknak testi-lelki felépülésünknek az eszköze lenne.”