Sok kisdiák gyengén szerepelt vagy épp elbukott a próba-képességvizsgán, az érettségi elÅ‘tti felmérÅ‘ is lármafa lehetne szülÅ‘nek, gyermeknek, pedagógusnak egyaránt, s félÅ‘, ha I–IV. osztályban végeznének tudásfelmérÅ‘t, kiderülne, már zsenge kisdiák korban sem tanulnak a gyermekek, holott ez az az idÅ‘szak, amikor lett légyen az lány vagy fiú, imádja tanÃtóját, s általában szentÃrásnak tekinti minden szavát.
Évek óta azon rágódunk, mi minden lehet oka annak, hogy a gyermekek zöme keveset vagy egyáltalán nem tanul, vizsgáik pocsékul sikerülnek, s alig 30–40 százalék azok aránya, akik az iskola nyolc osztályát méltányolható eredménnyel végzik el. A hibást is jó ideje keresik, van, aki a szülÅ‘t, van, aki a gyermeket, más a pedagógusokat kárhoztatja, de kevés, még mindig túl kevés szó hangzik el arról, hogy ezt az eredménytelen tanügyi rendszert végre úgy kellene átalakÃtani, divatos szóval megreformálni, hogy meglelje benne helyét gyermek, pedagógus egyÂaránt. IdÅ‘tlen idÅ‘ óta a romániai oktatásnak az a rákfenéje, hogy túl nehéz, bonyolult tanterv szerint oktatnak, dacára annak, hogy évrÅ‘l évre beigazolódik a közmondás, miszerint aki sokat markol, keveset fog.
A tantervek kidolgozásakor a szakpedagógusok szinte versengenek, hogy tantárgyaikból minél többet beletömjenek az alaptantervbe, mintha minden kisdiák tudósnak, kutatónak készülne. S elfelejtik, hogy valójában valaÂmennyinek a belsÅ‘ logikáját, lényegét, alapjait kellene megtanÃtani – legalábbis a gimnáziumi osztályokban –, amire késÅ‘bb majd a magasabb rendű tudást lehet épÃteni. Emiatt elképesztÅ‘en túlzsúfolt a tanterv, sok az óra, akad fölösleges tantárgy is, Ãgy már a hetedikes, nyolcadikos gimnazisták – hogy a középiskolásokról ne is beszéljünk – reggel hét órára mennek iskolába félájultan, félálomban, s amikor 14–15 órakor véget ér az oktatás, olyan elgyötörten érkeznek haza, hogy az érdeklÅ‘dÅ‘ szülÅ‘ egy jó szót nem tud kicsikarni belÅ‘lük.
Nem védenénk különösebben a gyermekeket, mert látjuk, jelentÅ‘s részük túl keveset tanul, látjuk délelÅ‘ttönként parkban, kocsmában, cukrászdában Å‘ket, de a tömeges lógásért – ismerjük el – a szülÅ‘ és a pedagógus is felelÅ‘s. S mert a szülÅ‘ aggódni jól tud, ha nevelni nem is, magánórára járatja porontyait románból, matekból, egy-két idegen nyelvbÅ‘l, szeretné, ha zongorázna, hegedülne, sportolna. Na de mikor? És van-e vajon ideje és türelme az anyának, apának vagy tanárnak megértetnie vélük: maguknak, magukért kellene tanulniuk, mert itthon, kisebbségben, de hét határon túl is csak a tudás biztosÃt számukra élhetÅ‘ életet. A vészcsengÅ‘knek gyakrabban kellene megszólalniuk.