Mesélő fotográfiák (Beszélgetés Hlavathy Károly fotóművésszel)

A nyolcvanas évek sikeres, termékeny alkotócsoportja ugyanis napjainkra újjászületett, mi több, Nullpont című tárlattal mutatkozott be a sepsiszentgyörgyi Képtárban. ,,A Mohosnak nem az a pozitívuma, hogy hány kiállításon vett részt, hanem hogy tizenkét embert össze tudott fogni. "

― Miért Nullpont?

― A Nullpontot fordulópontként kellene értelmezni. Azaz, ahonnan visszafordul egy elhalványuló vagy elcsendesülő tevékenység, újraindul egy kör, egy klub, újrafogalmazódik egy szakmai közösség iránti igény. Nem azért van, mert megszervezed, hanem mert az embereket érdekli. Annak idején ezek nem rendelésre születtek, hanem azok, akik már jártasak voltak a fotográfiában, egymás társaságát keresték, mert megvitatandónak tartották azt, amit egyénileg alkottak. Így indult a Mohos, ez biztos. Ez nem egy szocialista kultúrtevékenység volt, hanem teljesen egyéni kezdeményezés.

― Azért a két helyzet nagyon különbözik egymástól. Most valamiért újra igényét, belső szükségét éreztétek, hogy felpörgessétek ezt.

― Ezzel a gondolattal próbáltam játszani, igaz ugyan, hogy ez egyéni kezdeményezés, de egy társadalmi igény is egyben. Ez abból fakad, hogy helyet keresel annak, hogy elmondd gondolataidat, elmeséld azt, amit érzel. Eltelt húsz év, belefáradtunk a demokráciába, azt hittük kilencvenben, hogy a munka majd megváltja az embert, és kicsit lejjebb szorult az a kulturális igény, amiről úgy érzem, hogy most az utóbbi években visszatért. És nem a saját igényemről beszélek, hanem a közösségéről, mert a kiállítások iránti, a színház iránti, általában művészetek iránti érdeklődés mintha most egy kicsit fokozottabb volna, mint a kilencvenes évek első felében. Most megint van egy belső indíték, mert nem biztos, hogy minden rendben van.

― Társadalmilag érted ezt?

― Igen. Ezeknek a civil társadalmi kezdeményezéseknek mindig társadalmi indítéka, gyökere kell hogy legyen. Ha úgy érzed, hogy valamit el akarsz mondani, akkor keresed a másikat, hogy közösen mondjuk el. Én azt hiszem, hogy a Nullpont pont ez volna, hogy megint oda jutottunk: újraéledt az alkotókban a mesélési vágy.

― Mi a dolga egy olyan embernek, aki jó érzékkel, jó tudattal fotografál?

― Nem a fotósnak van dolga, itt az egyénről van szó, neki vagy van mondanivalója, vagy nincs. Akinek van, az keresi a kifejezési lehetőséget. Aki megkapja a fotográfiában az eszközt, az keresi a közösséget, ahol társakra talál. De hogy ő mit akar elmondani, azt minden egyén mondja el maga, mert ez teljesen egyéni indítékú, nekem a közösség arra jó, hogy az egyéniségem ott kibontakozzék, nem arra, hogy felszívjon. Én pont azt tartom érdekesnek egy klubban, hogy egyéniségek nőnek ki belőle, és mindenki eszközt talál arra, hogy elmondja, amit el akar mondani, mert az alkotás arról szól, hogy el akarom mondani...

Kérdezett: Mózes László