Nem szakképzett pszichiáterként, hanem évtizedeken át „terepen” dolgozó általános orvosként módomban állt megfigyelni a robbanásszerűen végbement gazdasági, társadalmi, politikai változásokat, amelyek döntően befolyásolták az emberek magatartását, tudatát, gondolkodását és nem utolsósorban érzelmi életüket. Követhettem az orvostudomány és vele együtt a gyógyszerkutatás soha nem látott fejlődését is, amely létrehozta a tökéletesnél tökéletesebb diagnosztizáló és gyógyító eszközöket, s egyre több nagy hatású gyógyszert állított elő. Ezúttal én csak az utóbbival és annak is csak egy szeletével, az antidepresszáns gyógyszerekkel foglalkoznék, amelyek használata kapcsán szert tettem bizonyos megfigyelésekre.
A nyolcvanas évek után
rendkívül megnőtt a depressziósok száma. Na nem azért, mert genetikailag sokkal több terhelt született volna, mint azelőtt, hiszen a pályafutásom kezdetén csak egy endogén depressziós és egy mániás-depressziós beteg szerepelt a köri nyilvántartásban. Érdekes módon, a kollektivizáláskor, amikor az embereknek mindenüket elvették, a kilátástalanságba és a reménytelenségbe taszítva őket, közel sem volt annyi depressziós, mint a huszadik század végén. Az akkor neurózisnak, neuraszténiának, ideggyengeségnek nevezett betegségek nagyobb részét az általános orvos kezelte, amikor kezelte, egyszerű gyógyszerekkel. A betegek meggyógyultak, dolgoztak, gyermeket nemzettek s neveltek, lakodalomba mentek, táncoltak, szóval, élték az életüket, mondván, „derű jön a borúra”. Bizonyos borús állapotokat – mert nem is lehet betegségnek nevezni őket – az élet hozott (halál, vagyonelvesztés, tanulmányi sikertelenség, ország, otthon elvesztése, időjárási viszonyok stb.), ami aztán időlegesen nyomott hangulatot váltott ki.
Kilátástalanságérzés,
reménytelenség az igazi depresszió két legfőbb tünete, és csak azután jön a lehangoltság, étvágytalanság vagy éppen az ellentéte, az örömtelenség, az álmatlanság vagy éppen a fordítottja, az érdektelenség, cselekvésképtelenség vagy éppen a halál gondolatával való foglalkozás. A búskomorságnak (endogén eredetű depressziónak) ezeket a tüneteit nem szabad összekevernünk az alkalmi szomorúsággal, nyomott hangulattal.
Nos, e bevezető után, hadd térjek az antidepresszáns szerek széles körű alkalmazására, azok hatására, bár amint már jeleztem, nem vagyok pszichiáter, csak e szerekkel kezelt több száz betegnek a megfigyelője, akiknél láttam, észleltem e szerek hatását és mellékhatását.
Valamikor a huszadik század második felében az agykutatók kiderítették, hogy bizonyos elmebetegségek oka, hogy az agyban nem termelődik elég szerotonin, mások szerint a katekolamin (újabban a halzsírban található omega 3-at is felelőssé teszik), vagy nem kerül ebből elég az idegsejtekhez, ahol hírvivő szerepet töltenek be. Ezek szerint tehát egy egyszerű kémiai egyensúlyzavarról van szó, amit szerotoninbevitellel meg lehet szüntetni. Ki is alakult aztán egy – hatalmas profitot termelő – gyógyszeriparág, amely mára talán ötvenet is meghaladó antidepresszáns gyógyszert állított elő.
A szaklapok szerint nagy sikereket értek el a depressziós betegek gyógyításában, de nemsokára megjelentek olyan tanulmányok is, amelyek felhívták a figyelmünket
a hozzászokás veszélyére
és az öngyilkosok számának jelentős növekedésére. Mások azt firtatták és firtatják ma is, hogy van az, hogy a jó gyógyszer hatására nemhogy csökkenne vagy teljesen eltűnne a betegek száma, hanem egyre nő. Sőt, bizonyos, hatóanyagot nem tartalmazó szerek adása (placebo) alapján azt is merték állítani, hogy hatástalan a gyógyszer, csak a placebohatás érvényesül (azaz annak a tudatnak a megnyugtató hatása, hogy bevettem a gyógyszeremet). Kivételt képeznek az endogén depressziósok. Arra is felhívták a figyelmet ezek a kutatók, hogy nem tudják, mennyire tág ez a fogalom (az alacsony szerotoninszinten alapuló biológiai depresszió), mennyire terjed, hol a határ, ameddig indokolt adni az antidepresszánst.
Ez a vita még nem ült el a hatalmas profitot behajtó gyógyszergyárak és az őket pártoló pszichiáterek és a velük szemben álló kísérleteket végző, a nagy profitban nem érdekelt kutatók és a pszichológusok között.
Mint fél évszázadon át gyakorló orvosnak, megfigyeléseimen alapuló véleményem a következő:
Az emberi társadalmat alkotó egyedek azzal a vággyal és reménnyel éltek és élnek, hogy saját életüknek urai lehetnek, és az életet kellően irányítva az történik velük, amit akarnak. Régen e vágyak és remények nagy része a realitás talajából nőtt ki. Vegyünk példának egy múlt század eleji fiatal legényt és lányt, egy szerelmes párt. Mire vágytak? Hogy egymáséi legyenek. Mit reméltek? Hogy szépen berendezett házuk, gazdaságuk, szép gyermekeik, majd unokáik lesznek. Hogy ez így legyen, az életüket kellő kontrollal és munkával rendezték, s ha teljesült, amit kitűztek, akkor örültek annak, és ezt az örömüket kinyilvánították a családban, a közösségi rendezvényeken (névnapokon, keresztelőkön, táncmulatságban), vagy akár a mindennapit előteremtő munkavégzés közben (például éneklés a fonóban, kapáláskor, aratáskor).
A paraszti társadalomból vettem ezt a példát (mert ott éltem), de vehetném az értelmiségi, munkás vagy más kategóriából is.
Sajnos, bizonyos események időnként megzavarják a harmonikus életet, és időlegesen boldogtalanságot, szomorúságot váltanak ki. Ezek azonban átmenetiek, amelyek maguktól is meggyógyulnak (az idő jó orvos), de ha súlyosabbak, a hozzátartozók, lelkipásztorok, esetleg a pszichológusok, családorvosok vagy pszichiáter szakorvosok gyógyították meg.
Az ilyenkor vizsgálatra és kezelésre – alkalmanként – jelentkező, nyomott hangulatú, lehangoltsággal, szomorúsággal, alvászavarokkal, munkaképesség-csökkenéssel küzdő beteget – még a múlt század közepe után is egy ideig – valériánacseppekkel, erősítő (tonizáló) injekciókkal (kalcium-glukonikummal, B1, B6, B12, folsav stb.), fürdő-, a poliklinikán fizikoterápiás kezeléssel hoztuk rendbe, amelynek során elvégeztük a megfelelő pszichoterápiát is.
Mifelénk dr. Simó Ferenc volt ennek a nagymestere, aki magának a kezelési procedúrának is kihasználta a hatását.
Nos, én a hibát ott láttam (és látom), hogy az utóbbi évtizedekben (az antidepresszánsok használata óta) a beteg az átmeneti depresszió jeleit észlelve azonnal pszichiáter szakorvoshoz fordul, aki – legtöbbször időhiánnyal is küzdve, s tudva, hogy „a különböző depressziós fokozatnak különböző szintű szerotoninhiány felel meg” – már nem köteles kutatni az okokat (munkanélküliség, válás, halálozás, kifizethetetlen banki kölcsön stb.), „ami csak szubjektív spekuláció lenne”, mert úgyis minden út Rómába, azaz az agyi biokémiához vezet. Kikérdezi a panaszokat, és legtöbbször az időigényes pszichoterápia helyett azonnal felírja a nem is olcsó antidepresszáns gyógyszer valamelyikét. Ettől a legtöbb ember megszűnni érzi léte korlátozottságát („rózsaszínben látja a világot”), nem törekszik rendbe tenni azokat a dolgokat, amelyek felmerültek az életében. A fontos, hogy legyen meg a napi „dilibogyója” (ahogy az egyik kedves betegem mondta), mint az alkoholistának az alkohol, a dohányosnak a mindennapi cigaretta. Hogy e gyógyszereknek milyen káros mellékhatásai lehetnek, az orvosok nagy részét nem érdekli. Fontos a gyors siker és más egyebek, amiről megint nem az én tisztem beszélni.
A körzetemben működésem alatt is öngyilkos lett egy fiatal, pszichiátriailag kezelt beteg. A bipoláris betegünk depressziója pedig átcsapott mániába, ami sokkal rosszabb volt mind a beteg, mind a hozzátartozók, a közösség és az orvos szempontjából. Persze ezekből egyáltalán nem lehet – és nem is szabad – messzemenő következtetést levonni, de a függőség kialakulása már nálam is tetten érhető volt.
1961-ben csak egy – az érzelmi élet zavaraiban szenvedő, azaz depressziós – beteget tartottunk nyilván. Ekkoriban állították elő a klorpromazint, amit a skizofrénia gyógyszerének szántak, de azt vették észre, hogy a betegek egy része „feldobódott” a kezelés hatására. Errefel gyógyítani kezdték vele a melankóliásakat is, méghozzá eredményesen. Nos, erre hirdetni kezdték, hogy feltalálták
a búskomorság gyógyszerét.
Hatalmas gyógyszeripart építettek erre. Hogy az előállított sok gyógyszert el is lehessen adni, neves pszichiáterek és utánuk a legkisebbek, sőt, a gyakorló orvosok is felírták az antidepresszáns gyógyszerek valamelyikét a félszázat is meghaladó gyógyszerből, olykor a beteg kérésére vagy kifejezett követelésére. Felírták a fent említett legkisebb bánatra, szomorúságra – mondván, hogy ezeket a szerotoninhiány idézi elő –, amit a betegek hamar meg is szoktak, és ma már alig-alig van ember, aki naponta be nem veszi a maga megszokott antidepresszáns gyógyszerét.
A himlő elleni oltás bevezetésével, majd széles körű felhasználásával a himlő eltűnt. Hozzá hasonlóan sok más fertőző betegség elleni oltással látványosan csökkentek vagy eltűntek bizonyos halálos betegségek. Az antidepresszánsok bevezetésével azonban nemhogy nem tűnt el a depresszió, hanem a betegek száma két-háromezresére nőtt.
Ezt sem a „megbolydult világgal”, sem a szerotonincsökkenéssel nem tudjuk indokolni. Talán inkább a betegség divatjának élő emberekkel, a profitot hajszoló gyógyszeriparral és az ezt kiszolgáló orvosokkal magyarázhatjuk. Azonban e kérdés megfejtésének titkát is rábízom azokra, akik erre illetékesebbek.
Nyugodt szívvel állítom, hogy ha az embereknek sikerül olyan életformát kialakítaniuk vagy éppen találniuk, ahol – mint egykori őseink is – valamilyen célt tűzhetnek ki maguk elé, amelynek megvalósítása örömforrást jelent, ha reménykedve nézhetnek olyan jövő felé, amelyben többé-kevésbé maguk irányítják a sorsukat (vagy bár hinni merik azt!), akkor látványosan kevesebb lesz majd a seduxent, anxiart és társait fogyasztók száma.
E helyzet eléréséért az orvos és beteg közt kialakult pozitív kapcsolat mellett a civil szervezetek, egyházi emberek és a politikusok tehetnek a legtöbbet.
(A szerző Fény és árny című megjelenő könyvéből)
