Élő és beszélő székely kapu

Azokat a mozzanatokat, amint a ceremónia résztvevői előbb felvonulnak, majd rákészülnek az ünnepségen rájuk osztott szerep átélésére a szerepeljátszás helyett, mert ez az érzelmi azonosulás a lényeg, és nem csupán a magamutogató, formális részvétel. Előbb a Márton Áron nevét viselő iskola színpompás székely viseletbe öltözött énekkara vonult ki, a fiatalok ösztönösen behúzódtak a községközpont közepén trónoló, több méteren aláhulló hajú fűzfaóriás árnyékába, s mint színes madárkák lépcsőre és egyéb támasztékokra állva, ülve, a most felavatandó székely kapu mögött várták a felkérést, hogy az énekkar számára kihelyezett lépcsős emelvényen elfoglalják a helyüket.

Azon gondolkoztam, hogy ennyi székely ruhás lányt és legényt csak a következő nap, a somlyói búcsún láthatunk majd, vagy az ezer székely lány találkozóján, miközben a csíkszentdomokosi képet ,,átfestették" a tömegesen érkező székely ruhás felnőttek, férfiak is, de főleg a menyecskék és asszonyok, akik az életkorukhoz pászított viseletben jelentek meg, és állták körül a tágas teret.

Aki azt hinné, hogy Csíkszentdomokoson a miesnapokon — hétköznapokon — is ebben a színpompás viseletben láthatja az embereket, az téved, de a kapuavatásra összesereglő hatalmas tömeg viseletén és viselkedésén észreveheti, hogy itt nem egyetlen alkalom néhány percére összekölcsönzött, az eredetit utánzó anyagokból szabott-varrott olcsóságról, viseletutánzatról van szó, nemcsak a testen hordott gúnya mutogatásáról, hanem a lélekbe épült, a hagyományokhoz igazodó ünneplés lényegéről. Itt nem kellék, nem külsőség, hanem a lényeg ez az öltözet.

Jómagam két évvel ezelőtt jelen lehettem török földön, Macarköyben — Magyarfaluban —, a tőlünk kétezer és néhány száz kilométerre lévő, lakói szerint magyar eredetű népesség lakta településen, amikor a csíkszentdomokosiak az autóbusz csomagtartójából kirámolták egy kisebb méretű székely kapu Csíkban kifaragott elemeit. Bíró Ernő csíkszentdomokosi polgármester és Kristály József kultúrigazgató a legalább negyvenfokos antalyai forróságban feszes székely harisnyában állította össze a kaput, és készítette elő megszentelésre török népviseletbe öltözött és civil ruhás helybeliek gyönyörködése közepette, akik a faragott kapu életfás, tulipános, félholdas, napos mintaanyagából úgy betűzték ki a török—magyar rokonság ősi bizonyítékait, mintha az csupa általuk és általunk is ismert feliratozás lenne.

A székely harisnyánál lengébb öltözetet is el lehet képzelni az antalyai kapuépítéshez, de a kapuállítók érzékelték, akárcsak otthon, Szentdomokoson, hogy a ruha egyben jelkép is, szimbólum, a hovatartozás, az etnikai kötődés és azonosság jelképe, és nem mindig csak átvitt értelemben igaz, hogy ,,nem a ruha teszi az embert". Bizony, a ruha is teszi, s ezért is feledhetetlenül színes Csíkszentdomokos képi világa, amelybe ,,beleszínezett" a Kárpát-medence testvértelepüléseiről Székelyföldre érkezett küldöttségek viselete, amely úgy más, hogy az azonosság jegyei is felismerhetőek benne.

A kapuállítás a magyar szálláshelyek köréből kilépett. A törökök valamennyien, tehát nem csak a magukat magyar eredetűnek vallók el vannak ragadtatva a székely kapuktól, különösen, amióta a Csernátonban faragott kaput az akkori magyar kulturális miniszter tiltása és kapueltanácsolása ellenére Rodostóban a Magyar utca bejáratához, a Rákóczi Múzeum elé felállították.

A kapukultusz itthon is lábra kapott. A községek egymással versengve építtetik a falukapukat. Az eddigi verseny ,,méretre" is ment, aminek a néprajzosok nem mindig örvendenek. Magam is zsémbeltem eleget, főleg azért, hogy a falubejárati kapuk mellé nem ültetnek, nem telepítenek fákat, cserjéket, nem teszik élővé a térplasztikai alkotást. Csíkszentdomokos főtéri díszkapuja erre is kitűnő példa. A mögötte álló hatalmas szomorúfűz színben és formában is kiemeli, nem olyan tehát, mint a falubejáratok árván és magányosan, elszigeteltségben álló, magassági világrekordokat ostromló, meztelenre vetkőztetett kapui.

A kapu és környékének harmonikus kiképzése miatt is mondanám, hogy érdemes megtekinteni a csíkszentdomokosi térplasztikai műremeket, mint ahogyan megfelelő növényzeti környezetben láttam én Magyarországon — Hódmezővásárhelyen, Szarvason például — vagy a Duna-deltában — Gorgován — olyan székely kaput, amely előtt a hívő lipovánok valahányszor elmennek, keresztet vetnek, mint valami szentség előtt.

Ezt a környezetrendezői véleményemet most is megerősítem, remélvén, hogy egyszer csak lesz foganatja. De most, miután Macarköy magát magyarnak valló küldöttségével a kaput és a székely ruhás magyarok sokaságát egybenéztem, együtt láttam, kívánságomat megtoldom: az az igazi, ha falubejárati, a főterek, parkok, temetők bejáratánál strázsáló kapukat a környezetükben vagy a mögöttük látható építmények, házak, kerítések minta- és ízlésbeli összehangolódása mellett az emberek sokasága is díszíti.

A mi esetünkben a székely szoknyás-mellényes lányok és harisnyás legények, a népviseletbe öltözött menyecskék és asszonyok, a törökös bajszú és arcélű székely harisnyás férfiak. Aztán kivonultak a térre a lovas kocsik — no, ezek a lovakon és gazdáikon kívül kevés eredetiséget mutatnak —, de amikor Macarköy delegációvezető polgármestere, Mehmet Cengiz szétnézett, és ráhangolódott erre a látványra, a sokaságot köszöntő beszédében a számukra hazát teremtő Kemal Atatürköt parafrazálva arra hegyezte ki mondandóját, hogy: ,,Legyetek büszkék, hogy székelymagyarok vagytok!"